A közeli jövőben a legtöbben gyerek génsebészeti úton születik: ha a szülők atlétát akarnak nevelni, a géneket is úgy programozzák, de ha tudóspalántával álmodnak, akkor annak sincs akadálya. Habár az utópia az egyenlőtlenségek eltörlésével kecsegtet, néha így is előfordul egy-két elevenszülés, ezek az emberek pedig a társadalom kitaszítottjaiként kénytelenek élni. Vincent (Ethan Hawke) is közéjük tartozik, ám ő többre vágyik, ezért a súlyos balesetet szenvedett Jerome (Jude Law) személyiségét felvéve próbálja meghódítani az űrt. Jerome, mint a legtöbb génkezelt egyed, maximalista: a második hely számára kudarc. A kettejük közötti különbség nem is a génjeikben rejlik, hanem hogy Vincent csak magának akar bizonyítani, míg Jerome a világnak. Mindegy ki száll fel Gattacában, csak az ő nevét illesse a dicsőség.

Andrew Niccol melankólikus disztópiája - a génkezeléstől eltekintve - akár ma is játszódhatna, hiszen  a tudomány használata, és a szociális, vagy faji alapon való megkülönböztetés kézzelfoghatóan aktuális témák. Amikor viszont azt hinnénk, hogy filmje az emberi akaraterő himnusza, a fináléban finoman jelzi, hogy a szerencse sorsfordító hatása sem elhanyagolható tényező. Ezt pedig több ízben is tematizálja, hiszen a film szerint az elkerülhetetlen, a sors, vagy Isten keze - nevezzük, miként jól esik - a biztosíték arra, hogy a Gattacához hasonló tökéletes világok ne jöjjenek létre, mint ahogy azt Jerome, Vincent, vagy a hibásan génkezelt Irene (Uma Thurman) esete is bizonyítja. Ezáltal válik a Gattaca minden rideg képkockája ellenére kiemelkedően humánus, és örökérvényű alkotássá, ami legalább annyira felemelő, mint amennyire szomorú.