Mit nézzek ma?

Nézd meg a Sebezhetetlent! (2000)

2015. december 29. - aronrun

David Dunn (Bruce Willis) szürke kisember a philadelphiai tömegben, unalmas állással, félrecsúszott házassággal és valami megmagyarázhatatlan, mélyről jövő mélabúval. Egy szerencsés vonatbalesetet követően azonban, amiből Dunn egyedüli túlélőként kerül ki, ismét előtörnek belőle azok a kérdések, melyeket tudat alatt oly régóta elnyomott magában: kicsoda ő valójában, és mi dolga a világban? A válaszok keresésében egy "porcelán-szindrómában" szenvedő galéria tulajdonos, Elijah Price (Samuel L. Jackson) siet David segítségére.

M. Night Shyamalan a görög mítoszok, és szuperhős eredettörténetek klasszikus paneleit forgatja ki (a kettő persze egy tőről fakad), és helyezi teljesen új megvilágításba. Filmjét úgy szövi át a természetfölötti misztikum, hogy közben tökéletesen földhözragadt, realista látásmóddal dolgozik, amiben nem az akció, hanem a lassan hömpölygő suspens hajtja előre a cselekményt. David és Price fizikai (törékeny-sebezhetetlen) és mentális (élénk képzelőerejű-hitetlen) síkon is egymás ellentétpárjai, lét- és identitáskeresésükben azonban osztoznak. Price önigazolást vár, míg David az önmagával való meghasonuláson próbál felülkerekedni. Shyamalan a karaktereket sokszor csak finom gesztusokon keresztül (lásd David házasságának kibontását, vagy Price fanatikus képregényimádatát) mutatja be, így a kevés dialógus és történés ellenére is sokat tudunk róluk. A Sebezhetetlen filmvégi csavarja ugyan nem ér föl a Hatodik érzék csattanójához, hatásfokozásban azonban nem marad el tőle - sőt, néhány jelenetben (pl.: lépcső) talán még túl is tesz rajta. unbreakable_1.jpg

 

Nézd meg a Hetediket! (1995)

Az újonc zöldfülű Mills (Brad Pitt), és a sokat látott, nyugdíjazáás előtt álló Sommerset (Morgan Freeman) nyomozók egy olyan, különös kegyetlenséggel elkövetett sorozatgyilkosság ügyében nyomoznak, amiben az elkövető (Kevin Spacey) a hét főbűn mentén szedi áldozatait. Az eset megoldása azonban még annál is nehezebbnek bizonyul, mint ahogy a nyomozók végig gondolják.

David Fincher filmje a sorozatgyilkosos-thrillerek abszolút csúcsa, ami nem csak elsőrangú szórakozást nyújt, hanem csontig hatoló sötét társadalomkritikát is megfogalmaz. A nyomok utáni kutatás során ismerjük meg ezt a nyomasztóan sötét világot, ahol a hagyományos műveltség értéke semmivé válik, az üresség helyét pedig félelem és bűn tölti ki. Az átmenet esszenciáját maguk a nyomozók adják, akik kifejezetten rosszul jönnek ki egymással: Mills forrófejű és idealista, míg Sommerset aprólékos, de cinikus és kiábrándult, miközben kettejük műveltsége is szembeszökő különbségekkel bír. Az egyetlen reménysugarat Mills felesége (Gwyneth Paltrow) jelenti a rideg, bűnös város, és a hősök számára egyaránt, a Hetedik azonban sokkal borúsabb világlátású film annál, hogy utat engedjen az efféle menekülő utaknak. Fincher hátborzongató atmoszférába burkolózó filmjében pedig tulajdonképpen pont az a legfélelmetesebb, hogy nincs benne helyes választás, miközben a gyilkos morális fölénybe kerül a hősökkel szemben.

6camnwcpplw9jojdbdy5rggbxxp.jpg

Nézd meg a Total Recall - Az emlékmást! (1990)

Douglas Quaid (Arnold Schwarzenegger) egyszerű bányász, aki a marsról álmodik, gyönyörű felesége (Sharon Stone) azonban sokkal nyugodtabb bolygón képzeli a közös nyaralást, és vadul ellenzi férje terveit. Quaid végül elmegy a Total Recallhoz, hogy a marsról való valós élmények hiányában olyan hamis emlékekkel gazdagodjon, melyekben - a szolgáltatás mintegy extájaként - ő maga egy beépített titkos ügynök. A beavatkozás azonban balul sül el, amikor kiderül, hogy Quaid jelenlegi emlékei ugyancsak mesterségesen lettek beültetve.

A Philip. K. Dick novellája alapján készült Total Recall a valóság relativitását, a valós és a virtuális valóság közötti határ elmosódását boncolgatja. A néző a főhőssel együtt veszik el a két teljesen ellentétes olvasat, a paranoiával ellenpontozott banális világ megmentés és a mesterséges álom között, így a realitás nem csupán egyszerű csavarként, hanem központi témaként jelenik meg. Paul Verhoeven az ember valósággal való viszonyán azonban csavar még egyet, ha ugyanis bedőlünk a rendező játékának, és fejet hajtunk az akciódús kémsztori-olvasat mellett, akkor el kell fogadnunk azt is, hogy Quaid csupán egy mesterséges személyiség, aki felülírta eredetijét. A Total Recall legnagyobb érdemét mégsem az alapanyag szellemiségét megtartó, az emberi egzisztenciáról és társadalomról szóló összetett kérdésfelvetések szolgáltatják, hanem az, hogy ezeket játszi könnyedséggel fűzi bele a vicces egysorosokkal operáló Schwarzenegger-akciófilmek tematikájába.totalrecall199006g1.jpg

Nézd meg a Gattacát! (1997)

A közeli jövőben a legtöbben gyerek génsebészeti úton születik: ha a szülők atlétát akarnak nevelni, a géneket is úgy programozzák, de ha tudóspalántával álmodnak, akkor annak sincs akadálya. Habár az utópia az egyenlőtlenségek eltörlésével kecsegtet, néha így is előfordul egy-két elevenszülés, ezek az emberek pedig a társadalom kitaszítottjaiként kénytelenek élni. Vincent (Ethan Hawke) is közéjük tartozik, ám ő többre vágyik, ezért a súlyos balesetet szenvedett Jerome (Jude Law) személyiségét felvéve próbálja meghódítani az űrt. Jerome, mint a legtöbb génkezelt egyed, maximalista: a második hely számára kudarc. A kettejük közötti különbség nem is a génjeikben rejlik, hanem hogy Vincent csak magának akar bizonyítani, míg Jerome a világnak. Mindegy ki száll fel Gattacában, csak az ő nevét illesse a dicsőség.

Andrew Niccol melankólikus disztópiája - a génkezeléstől eltekintve - akár ma is játszódhatna, hiszen  a tudomány használata, és a szociális, vagy faji alapon való megkülönböztetés kézzelfoghatóan aktuális témák. Amikor viszont azt hinnénk, hogy filmje az emberi akaraterő himnusza, a fináléban finoman jelzi, hogy a szerencse sorsfordító hatása sem elhanyagolható tényező. Ezt pedig több ízben is tematizálja, hiszen a film szerint az elkerülhetetlen, a sors, vagy Isten keze - nevezzük, miként jól esik - a biztosíték arra, hogy a Gattacához hasonló tökéletes világok ne jöjjenek létre, mint ahogy azt Jerome, Vincent, vagy a hibásan génkezelt Irene (Uma Thurman) esete is bizonyítja. Ezáltal válik a Gattaca minden rideg képkockája ellenére kiemelkedően humánus, és örökérvényű alkotássá, ami legalább annyira felemelő, mint amennyire szomorú.

gattaca.jpg

Nézd meg a Bullitt - A chicagoi tanút! (1968)

Még mielőtt Piszkos Harry elindította volna az urbánus zsarufilmek divatját, Peter Yates leforgatta a San Francisco utcáin zajló Bullitot, ami (a Coogan blöffjével együtt) némiképp megelőlegezte Eastwood legendás figuráját, de ahhoz még nagyon lassú és vérszegény volt, hogy hatására öntörvényű igazságosztók lepjék el a mozivásznakat és a TV-képernyőket. Stílusa mégis olyannyira magával ragadó, hogy így is kiemelkedik az addigi rendőrfilmek zöméből. Ez elsősorban Steeve McQueen erénye, akinek testhezálló feladatot jelent a hallgatag és üres tekintetű Bullit megformálása. Csípőből hozza a puritán macsó szerepét, aki legnagyobb örömét abban leli, ha végére járhat egy mocskos bűnténynek. Bullit egy igazi eszménykép megtestesítője is egyben, aki ha a szükség úgy hozza, a rendőri szerveket kijátszva tesz pontot az ügy végére, zsaru létére pedig van egy bombázó barátnője és egy méregdrága sportautója is, tehát személyében egy keménykötésű férfit üdvözölhetünk, aki nem ismer kompromisszumokat.

William A. Fraker lassú kameramozgásai és Lalo Schifrin olykor-olykor felcsendülő jazzes hangzása tovább erősíti Bullit rideg eleganciáját, sosem kelti indulatos ember benyomását, ahhoz egyszerűen túl laza, hogy felhúzza magát a főnökök okításán vagy néhány hullával tarkított szoba látványán, netán-tán a sajnálatos körülmények közt elhunyt bűnözőkön. A film néha jeleneteiben képes összefoglalni teljes önmagát, ilyen az alkotók neveivel teletűzdelt nyitó jelenet is, ami nem más, mint maga a nagybetűs stílus. Aztán a játékidő felét nem sokkal követő autósüldözés alaposan felpörög, azóta se gyakran látni feszültebb hajszákat, pedig nem kell hozzá más, minthogy lássuk azokat a verdákat teljes egészükben, sebesség közben, és a motorjuk berregjen, ne a sofőrök szája. Ez az emlékezetes negyed óra, legyen bármily öncélú is, később olyan filmek autósüldözéseire volt hatással, mint az Olasz meló, a Francia kapcsolat vagy a Hétpróbás gazemberek.

bullitt122_840.jpg

Nézd meg az Amerikai szépséget! (1999)

Lester Burnhamnak (Kevin Spacey) mindene megvan, a csinos feleségtől a jól fizető álláson keresztül a nagy kertes házig, de amikor rádöbben, hogy mindezek ellenére sem boldog, úgy dönt elengedi eddigi életét: felelősségteljes munkáját jóval egyszerűbbre cseréli, a családi szedánt sportkocsira váltja, és elkezd gyúrni a lánya gyönyörű osztálytársnőjére is. Lester felesége ezalatt éppen ellenkező pályát ír le, miközben egyre görcsösebben kapaszkodik az "amerikai álom" hazug ideájába, annál jobban veszíti el önmagát. 

Sam Mendes a kertvárosi felső középosztály világán keresztül tart görbetükröt a társadalom elé, ahol az ember a társadalomnak való görcsös megfeleléskényszer közepette téveszti szem elől az igazi szépséget, a harmóniát és a boldogságot. Az Amerikai szépségben a felszín alatt mindenki nyugtalan, vagy azért mert kénytelenek elnyomni valódi érzéseiket, vagy azért mert a még nagyobb anyagi megbecsüléstől várják a boldogságot, miközben a fiatalok el akarnak menekülni ebből a világból. Az Amerikai szépség lesújtó társadalmi szatíra ("Amerikai") és felemelő egzisztenciális dráma ("szépség") egyszerre.

american-beauty-mena-suvari.jpg

Nézd meg a Mechanikus narancsot! (1971)

Alex (Malcolm McDowell) ifjú huligán, aki szexszel, erőszakkal és a kilencedik szimfónia hallgatásával tölti mindennapjait, mígnem börtönbe nem kerül. Alex az ösztönök által vezérelt oldalunk végletes túlzásokig fokozott megtestesülése, és éppen ezért félelmetes, mert bár bűnei alól sosem mentjük fel, mégis képesek vagyunk a vele való azonosulásra, főleg akkor, amikor a társadalmi konvencióknak való megfeleléskényszerből fakadóan kerül kiszolgáltatott helyzetbe.

Alex eredendő bűnössége a társadalmi kontextus tükrében kérdőjeleződik meg, mivel Alex mániákus ösztönkiélése részben egy olyan hipokrita társadalom végterméke, ami úgy determinálja és degradálja tárggyá az embert, hogy közben olyan hamis illúziókkal hitegeti azt, amik az ösztönökre épülnek. Egy olyan állapot ígéretével, ami mindenkinek célja, de senki sem éli meg. Alex a bűntudata kiiktatásával éli ki az ebből fakadó frusztrációit, amit tetéz a kommunikációs tehetetlensége is: a fiú környezetében mindenki egy, a társadalom által rá szabott szerepet játszik (szülők, politikusok, orvosok, börtönőrök, stb.), és a dialógusok is ennek megfelelő ürességgel telnek.

Kubrick a társadalom egyénre gyakorolt torzító hatásait filmnyelvi eszközökkel is alátámasztja: a Mechanikus narancsban torzul a nyelv, a tér, a zene és a színek is, ám minden brutalitása és megrázó pillanata (kiváltképp a megerőszakolós jelenet) ellenére éppen ezért válik kifejezetten szórakoztató szatírává.

clockwork-orange-movies-309819-4048x2385.jpg

Nézd meg a Szarvasvadászt! (1978)

Michael Cimino sokat emlegetett klasszikusa, a vietnámi poszt-trauma filmek abszolút etalonja. A háború egy Isten háta mögötti iparváros orosz-ukrán negyedéből szedi majdani áldozatait, ahol a céltalan mindennapok elől menekülve három fiatal tróger annak reményében jelentkezik önkéntesnek, hogy valahol máshol még ők is számíthatnak valakinek.

A teljesen átlagos, szürkeségükben is megmosolyogtató figurák életében a háború borzalmai más-más módon csapódnak le, és az amerikai álom cinikus, ám annál realisztikusabb modellje nyer bizonyítást: csak a legkeményebb maradhat talpon, a többiek bukása törvényszerű, és valóban, Michael (Robert DeNiro) nem csak a háborút éli túl erős lélekjelenlétével, hanem saját barátait is - ráadásul még "a nő" is az ő karjaiban landol, ám mindebben mégsincs semmi felemelő.

tumblr_mbue8cc3kc1rpz0dxo1_1280.jpg

 

 

Nézd meg az Éjféli cowboyt! (1969)

Joe (Jon Woight) a szebb jövő reményében indul szerencsét próbálni New Yorkba, ahol a westernfilmek, óriáshirdetések és rádióreklámok keltette illúziók fokozatosan oszlanak szét a napról napra elkeserítőbb szegénység és nyomor közepette. Joe nagy önbizalommal érkezik a nagy almába, de ez végül épp olyan hamis fantazmagóriának bizonyul, mint Joe cowboy mivolta, ami tökéletesen tükrözi a hős identitásvesztését.

Az Éjféli cowboy ezáltal illeszkedik bele tökéletesen a 60-as, 70-es évek második felének nonkonformista darabjai közé (Butch Cassady és a Sundance kölyök, Szelíd motorosok, Száll a kakukk fészkére, stb.). Miközben Joe-t arcba csapja a keserű valóság, progresszív flash-back szekvenciákon keresztül törnek elő belőle a mélyen elfojtott traumák, ami a hős defektusait magyarázzák. John Schlesinger filmjében a társadalmi normák csak a felszínen létező fogalmak, alatta a legkülönbözőbb frusztrációkkal és aberrációval megáldott (anti)hősöket látjuk, akiknek az egyetlen közös vonása az ordító magány. Az Éjféli cowboy egyetlen reménykeltő vonása pedig éppen az, hogy Joe összetalálkozik a szélhámos Ratsoval (Dustin Hoffman), akivel aztán barátságot köt. Mindketten egy szebb világba vágynak (az erről szőtt ábrándjaik pedig annál kellemetlenebbek, minél nagyobb kontrasztot mutatnak a valósággal), de bukásuk már előre elrendeltetett: a napfényes Kalifornia épp olyan illúzió a zajos nagyvárosi embernek, mint amilyen a film elején New York volt a szegény vidéki mosogatófiúnak.

6bkr6emcafikq0nvi665mwsuddk.jpg

Nézd meg a Poltergeist - Kopogó szellemet! (1982)

A Poltergeist a "családi horror" Spielberg által kikísérletezett mintapéldánya, a rendezőre jellemző motívumok (amerikai kertváros, középkorú főhős, tiszta szívű gyerek karakterek, stb.) mellett azonban a Spielbergtől többnyire idegen társadalomkritikai éle miatt vívta ki magának a kult-horror státuszt (Spielberg íróként és producerként jegyzi a filmet, de a rendezést Tobe Hooperre bízta). A Poltergeistben a TV nem csak szó szerint, hanem metaforikusan is elnyeli az átlag amerikai család kislányát. A Freeling házaspár már csak külsőségeiben hasonlít a tipikus all-american család típusra, jellemvonásaikban már nem annyira: miközben nem különösebben szigorúak a gyerekeikkel szemben, és erkölcsileg is sokkal lazább hangot ütnek meg (füvezés), a kopogó szellemektől(=média) már nem tudják megvédeni a gyerekeiket. Az anyának végül egyfajta "újjászületés" révén sikerül megmentenie a kislányt, és a TV is csakhamar az erkélyen landol.

Csakhogy a médiakritikus hangvétel mellett van a Poltergeistnek egy kifejezetten Amerika kritikus olvasata is, amiben a reageni amerika hamis illúziója, és az indiánok kiirtása okán érzett kollektív bűntudat kerül górcső alá, amikor kiderül, hogy a szellemek nem is annyira személyekhez, mint inkább helyekhez köthetőek. A Freeling család pedig nem csupán ártatlan áldozat, akik rossz helyre költöztek (az új Amerika szó szerint egy régi sírdombjára épül), hanem közvetlen bűnbak is, mivel az apa maga is ingatlan ügyletekből finanszírozza az "Amerikai álmot".

maxresdefault_3.jpg

 

 

Nézd meg az Egy amerikai farkasember Londonbant! (1981)

John Landis horror-vígjátéka igazi posztmodern csemege, ami számos horror-klasszikust megidéz (nem csak Farkasemberes mozikat), de közben önmagában is különösen szórakoztató. Az alkotók egy csavaros történet helyett inkább a részletekre helyezték a hangsúlyt (a történetet nagyrészt tényleg lefedi a film címe), így bár minden fordulat előre borítékolható, a körülményes karakterábrázolás (különösképpen az angol és az amerikai figurák szembeállítása, már-már kifigurázása), a filmtörténet egyik legmaradandóbb jelenete (David átváltozása, egy számítógépes trükkök előtti világban), vagy a film megkapó fekete humora (morbid párbeszéd a halott barátunkkal egy pornó moziban) bőven kárpótol ezekért, miközben a borzongás is folyamatosan fokozódik, hogy a fináléban kicsúcsosodó drámát végül ismét elbagatellizálják (érdekesség, hogy a film összes betétdala a holdról szól).

anamericanwerewolfinlondon.jpg

Nézd meg a Party Zónát! (1978)

A Party Zóna a  féktelen bulizást középpontba állító tinédzserfilmek alfája és omegája, és mint olyan, magasan a legjobb is ezek közül. Az alkoholtól, drogoktól és szextől bűzös kollégiumi miliőbe két elsőévessel együtt lépünk be, hogy aztán megismerjük az összes létező, felsőoktatási közegben előforduló archetípust, a laza erkölcsű hippi-tanároktól kezdve a pedáns mintadiákokon és javíthatatlan csibészeken keresztül a leánykollégium lakóikig, miközben elmerülhetünk a 60-as évek lüktető rock'n roll világában is.

John Landis mozija lényegében egy másfélórás geg-fűzér, polgárpukkasztó, már-már groteszkbe hajló jelenetek sorozata, amit csupán két diákegylet szembenállása foglal keretbe, és aminek egyetlen célja kifigurázni és földbe döngölni az önhitt nyárspolgárságot - de ahogy azt a filmvégi stáblista is érzékelteti, ezekből a fékezhetetlen, gusztustalan, és néhány esetben kifejezetten hülye diákokból lesznek később Amerika leghatalmasabb emberei: hogy ez csak egy újabb fricska, vagy bíztató üzenet-e (miszerint helye van a másképp gondolkodóknak), azt mindenki eldöntheti saját maga.

still-of-john-belushi_-tom-hulce_-tim-matheson_-stephen-furst_-bruce-mcgill_-peter-riegert-and-james-widdoes-in-animal-house-_1978_-large-picture.jpg

Nézd meg a Riviéra vadorzóit! (1988)

A Riviéra vadorzóiról csak azért nem lehet teljes magabiztossággal kijelenteni, hogy a valaha készült legjobb vígjáték, mert a felhőtlen szórakoztatáson túl nem vállalkozik semmiféle mögöttes tartalom megfogalmazására. De nem is kell neki. Frank Oz szélhámosfilmjében minden mozzanat a tökéletességig van csiszolva, a fényűző környezettől a gáláns angol úriember, és a faragatlan amerikai jellemábrázolásán keresztül az egymásra sikerrel licitáló átverésekig. A játékidő első harmadában megfigyelhetjük, hogy külön-külön miként dolgozik Freddy és Lawrence: Steve Martin figurája a nők szánalmára épít, míg Michael Caine önmaga paródiáját játssza a jómódú angol arisztokrata képében. A maga módján mindketten profik, de amíg egyikük megelégszik pár okosan kierőszakolt ebédmeghívással, addig a másikuk sosem adja lejjebb pár dollármilliót érő ékszernél. Ezután rövid időre egyesítik erejüket, és egy afféle mester és tanítvány történet veszi kezdetét, de ez már csak  az egymással szöges ellentétben álló jellemük miatt sem tart sokáig, és a film csakhamar újabb irányt vesz, következik a két vadorzó minden határt átlépő rivalizálása. Amikor a néző azt hinné, hogy már nem lehet emelni a téteket, A Riviéra vadorzói még ráüti a tripláját, egyszerűen nincs olyan aspektusa a nagyvilági szélhámosságnak, amit a film nem érintene.

dirty-rotten-scoundrels-di.jpeg

 

Nézd meg a Kockázatos üzletet! (1983)

A középiskola utolsó napjait taposó, s egyben egyetemi felvételi előtt álló Joel (Tom Cruise) élete fenekestül felfordul, amikor egyik barátja - szülei távollétét kihasználva - call-girlt hív a félszeg tinédzserhez. A gyönyörű Lana (Rebecca De Mornay) azonban nem csak a szexualitás rejtelmeibe vezeti be a fiút, hanem a felnötté válás útján is elindítja. 

A Kockázatos üzletre voltaképpen a Diploma előtt tini-komédiára átírt verziójaként is lehetne hivatkozni, mivel nem kevésbé rétegelt alkotás, csak a dráma helyett az abszurd szituációk, a vígjátéki elemek, és persze a szexualitás kerül előtérbe. Miközben a film megmutatja a tini-fantázia széles spektrumait, a nappalis szeretkezéstől a Porschés autós üldözésig, maximálisan komolyan veszi a prostituált és a jómódú tinédzser szerelmi kapcsolatát. Lana egy rendkívül összetett, érett személyiségként jelenik meg, aki sokkal eszesebb és életrevalóbb a burokban nevelkedő Joelnél. Kettejük viszonyának nem is a lány foglalkozása a legizgalmasabb aspektusa, hanem hogy végig kiismerhetetlen marad, szűzies, rideg tekintetéből sosem lehet kiolvasni, hogy érzelmei mennyire őszinték, vagy hogy mennyit változnak. Joel jellemfejlődése ezzel szemben kézzelfogható és világos, fokozatosan rázza le magáról a társadalmi konvenciókat, és érik felnőtt férfivá, aki ugyanakkor - mint azt az utolsó jelenet is bizonyítja - örökre kiszolgáltatott marad a nővel szemben.

fhd013rbs_rebecca_de_mornay_023.jpg

Nézd meg Temetetlen múltat! (2000)

Clarie háztartásbeli feleségként (Michelle Pfeiffer) magányosan unatkozik megüresedett otthonában, mivel férje egész nap dolgozik, és lánya is épp kirepült a családi fészekből. Clarie körül egyre furcsább dolgok történnek, miközben hangokat hall, és hatalmába keríti a paranoia, ezért aggódó férje (Harrison Ford) pszichológushoz küldi a két évvel korábban komoly autóbalesetet szenvedett asszonyt, feltételezve, hogy Clarie nem heverte ki teljesen a traumát, és ezért képzelődik.

Robert Zemeckis thrillerje nem is annyira a meglepő, jól időzített fordulatai miatt működik igazán - bár kétsékívül ezek is hozzájárulnak a film élvezhetőségéhez, és éppen ezért beszélni sem nagyon lehet róluk anélkül, hogy felfedjünk egy-egy csavart - mint inkább a gondosan kiművelt részletek okán, amelyeket folyamatosan adagol a rendező. Az elejtett mozaikdarabok azonban nem illeszkednek egymáshoz teljesen egyértelműen, a film egyszerre több eshetőséget is fenntart, így sosem lehetünk biztosak benne, hogy Clarie képzelődik-e vagy sem, hogy valóban misztikus, megmagyarázhatatlan dolgok történtek-e, vagy hogy valóban meghalt-e valaki, és ha igen, ki a gyilkos? Zemeckis kifejezetten visszafogott filmet rendezett, a Temetetlen múlt nem vállalkozik semmi bombasztikusra, de amit nyújt, azt tökéletes precizitással műveli (a filmvégi kádas jelenet például egyszerűségében is hihetetlenül feszült), miközben az amerikai kertváros középosztálya is kap egy újabb fricskát a kiüresedett jólétről és a felületes kapcsolatokról.

1280x720-coi.jpg

Nézd meg a Keserű mézet! (1992)

Nigel (Hugh Grant) és Fiona (Kristin Scott Thomas) egy Indiába tartó hajóúton ismerkedik meg a tolószékes Oscarral (Peter Coyote), és gyönyörű feleségével, Mimivel (Emmanuelle Seigner). Oscar megkéri Nigelt, hogy hallgassa végig történetüket, aki nem is sejti, hogy ezzel milyen szadista játéknak lett a részese. Miközben Oscar zavarbaejtő részletességgel számol be a Mimivel való szélsőségesen vad kapcsolatáról, a bizarr történet a távolságtartó Nigelt is megbabonázza.

Roman Polanski filmje a túlszexualizált társadalomnak, és az ennek tükrében foggant párkapcsolatoknak mutat gyomorforgató görbe tükröt. A játékidő első felében ezt a világot magasztosítja fel, Oscar és Mimi kapcsolatának intenzívitása, szenvedéllyessége, és mesébe illő romantikája rögtön kivívja szimpátiánkat (tán-tán irigységünket is), hogy a második felében porig rombolja azt. Oscar és Mimi kapcsolata a szexualitásban teljesedik ki, az intellektuális értelemben való megismerés sosem történik meg közöttük, és ezért sem képesek a későbbiekben rendes kapcsolatot fenntartani. Helyette szélsőséges dominancia harcba hajszolják egymást, és teljesen elpusztítják a másikat, felélik az összes érzelmüket, a szexuális játékokat pedig átültetik a való életbe. A szexualitás szemszögéből a szürke, nyárspolgári életet élő Nigel és Fiona szöges ellentétét képzi Oscaréknak (és nézőként a film is velük azonosít minket), de ez az intellektuális szakadék náluk is megfigyelhető, Fiona sokkal okosabb és érdekesebb is saját férjénél. A Keserű méz egy-egy kapcsolat legsötétebb bugyraiba nyújt betekintést, egyúttal megmutatja, hogy a filmben szélsőségekig eltúlzott szadizmus és mazoizmus a leghétköznapibb kapcsolatokban is jelen van, ugyanakkor nem rest alternatív megoldást is megszellőztetni az özvegy indiai karakterében, aki egyedüli karakterként nem mondott le például a gyermekvállalásról - Oscar és Nigel kínosan kerülte ezt a felelősséget.

maxresdefault-22.jpg

Nézd meg az Amerikai história X-et! (1998)

Danny (Edward Furlong) kiváló tanuló, de nyíltan rasszista skinhead, így amikor a Mein Kampfról ír dolgozatot, az iskola fekete bőrű igazgatója új feladatot ad neki. Arra kéri a fiatal fiút, hogy írjon a börtönből éppen most szabadult bátyjáról, akit Danny valósággal bálványoz, annak ellenére, hogy Derek (Edward Norton) a szeme előtt követett el kegyetlen, nyíltan rasszista alapú gyilkosságot. Danny azonban hamarosan rádöbben, hogy bátyja teljesen új emberként jött ki a börtönből, és maga mögött akarja hagyni a skinheadek és a gyűlölet világát.

Az Amerikai história X-nél őszintébben, és célirányosabban nem sok film járja körül a rasszizmus okait, természetét és céljait. Már a felvetése is egyedi, mivel eltérve az általános skinhead-ábrázolástól, olyan (érzelmileg sérült) nácikat helyez középpontba, akik valójában nagyon is okosak. A ebben rejlő ellentmondást a film főleg az idősíkok stílusos összekeverésével oldja fel, hogy csak a legvégén derüljön fény az első kiváltó okokra, amelyek valójában bárkinek az otthonában megtalálhatóak (mindkét főszereplő bálványoz valakit, Derek az apját, Danny a bátyját), és ugyanígy a megoldásra, amit Derek egyedül nem is tudott volna megtalálni - a gyűlölet körét ugyanis nem ő szakítja meg elsőként, hanem az egyik fekete rabtársa.

Az Amerikai história X-től a "megjavuló skinhead" motívum ellenére messze állnak a felületes "píszí" üzenetek is. A Derek által felvetett társadalmi problémák nagyon is valóságosak és ma is érvényesek, az érzelmileg labilis bátyj azonban - jókora külső ráhatással - helytelen végkövetkeztetést von le, ami nem csak őt juttatja börtönbe, hanem a középosztálybeli családját is csakhamar a nyomor szélére sodorja. Tony Kaye filmje nem csak a rasszizmus intézményét, és a rasszizmus ellentmondásosságát állítja pengellérre, hanem a bűnbakot is megnevezi: a társadalmi igényeket felülíró gazdasági érdekeket, és a politikai korrektség szellemében hozott pozitív diszkriminációt, melyek eredeti szándékuk ellenére csak indulatot szülnek, miközben nem tagadja azt sem, hogy az előítélet az intézményrendszereket sem tudja elkerülni (lásd Edward Norton rabtársát, akit TV-lopás miatt zárnak be).

43884_37.jpg

Nézd meg a Malcolm X-et! (1992)

A 20. század amerikai történelmének egyik legnagyobb hatású emberjogi aktivistájáról Spike Lee készített rendhagyó önéletrajzi filmet, ami már csak témájánál fogva is tökéletesen illeszkedik a rendező rasszokat középpontba helyező alkotásainak sorába. A Malcolm X azonban nem csak arra vállalkozik, hogy árnyalja a címszereplő szélsőséges, nem ritkán rasszista felhangokkal párosuló nézeteit a feketék és fehérek együttéléséről, illetve bemutassa azt a fejlődési folymatot, amit a börtönből a Muszlim Nemzet legismertebb arcává váló, majd azzal szembeforduló Malcolm bejárt, hanem arra is, hogy ezen keresztül ábrázolja egy modernkori szekta, illetve a hatalom működési mechanizmusait.

A filmben megismert Muszlim Nemzet valójában másodlagos, a hangsúly nem is ezen, hanem azon van, hogy egy-egy vallási irányzatot hogyan fordít ki, és használ fel a saját céljaira egy-egy közösség, és milyen módon kommunikálja azt (a saját újságtól kezdve a hangzatos beszédekig, közös Istentiszteletekig), jelen esetben a fekete nacionalizmust célként kitűző Muszlim Nemzet az Iszlámot. Leenek végig sikerül megfelelő távolságtartással kezelnie a témát, így nem esik sem a propaganda, sem az ellenpropaganda csapdájába, miközben a címszereplőt ellentmondásaival együtt is képes közel hozni, és megszerettetni a nézővel. Malcolm hiába kivételesen okos figura, érzelmileg annyira sérült, hogy könnyen befolyásolhatóvá válik, és rengeteg időre van szüksége, mire erre maga is rájön, és elkezdi a saját útját járni. Eleinte többször is elhangzik, hogy nem tekinti magát amerikainak, helyette az afrikai anyaföldet emlegeti hazájának, holott az ő történeténél "amerikaibb" történet nem nagyon létezik. Így fordul elő, hogy a Malcolm X egyaránt remek közönségfilm (Denzel Washington is nagyot alakít), miközben dokumentumfilmnek sem lenne utolsó.93444-050-9eeaebbf-2.jpg

 

Nézd meg az Őrületet! (1988)

Dr. Richard Walker (Harrison Ford) amerikai sebész 20 év után tér vissza feleségével Párizsba, egy orvosi konferencia alkalmából. Érkezésük után nem sokkal Sandrának nyomavész a hotelszobából, miközben a férje zuhanyzik. Richard rögtön értesíti a rendőrséget, de látva a hivatalos szervek tehetetlenségét, saját nyomozásba kezd, és csakhamar rátalál a fiatal, rendkívül attraktív Michelle-re (Emmanuelle Seigner), aki ugyancsak érintett a rejtélyes ügyben.

Az Őrület Roman Polanski nagy visszatérése volt a thriller-műfajához, amin egyértelműen érezhetőek a műfaj nagy mesterének, Hitchcocknak a hatásai, de a kritika egyhangúan leírta a maga idejében. Pedig a sablonos elemek, és az olykor valóban leülő cselekmény mögött Richard Walker története egy megkapó Orfeusz alászáll parafrázis, az idegen környezetbe került Richard (aki egy kukkot sem beszél franciául) lemegy az alvilágba, hogy visszaszerezze elveszett szerelmét. Richard másodszorra jár Párizsban, de most egy teljesen más oldalát ismerheti meg a városnak - Polanski éppen ezért szándékosan kerülte is a népszerű párizsi helyszíneket. Veszélyes alakokkal teli éjszakai mulatókon, kihalt parkoló-, és lerobbant bérházakon keresztül vezet az útja, amit tovább bonyolít a segítségére szegődött Michelle-lel való kapcsolata. Az Őrületnek pedig nem is annyira a története, mint inkább a (filmes eszközökkel és dualógusokkal együtt) finom karakterábrázolása, és az egyedi, már-már misztikus atmoszférája a legnagyobb erénye (Ennio Morricone egyik legjobb filmzenéje, amibe ügyesen beleszőtte a betétdalok elemeit is), és ezekért a tulajdonságaiért lehet az Őrület sokkal több, mint egy amerikai tucat-thriller.

frantic_3.jpg

Nézd meg a Száll a kakukk fészkére-t! (1975)

Patrick McMurphy (Jack Nicholson) a zártosztályra kerülve próbál életet vinni a magányos apátiában senyvedő ápoltak hétköznapjaiba, egy domináns egyéniség pedig kétféle hatást tud kiváltani a környezetéből. Az egyik az, hogy összekovácsolja őket és utat mutat nekik. McMurphy a diliházba érkezve csupán az alapvető emberi jogoknak próbál érvényt szerezni, mivel neki nem hiányzik egyik kereke sem. Máris beleütközünk az első groteszk paradoxonba, mivel a zárt osztály lakosai önszántukból korlátozták mozgáskörzetüket az intézet területére, de az alvásról, cigarettázásról, szexről vagy a baseballról még nem feltétlenül akartak lemondani -  erre McMurphy ébreszti rá őket. Bolondokházába vonultak, mert ott lehet csak igazán szabad az ember, és teljesen szabadok talán csak a bolondok akarnak lenni.

McMurphy viszont csak egy imposztor, csaló, aki nem kér a korlátokból, s ezért törvényszerűen a másik lehetséges következméynt váltja ki - amit Főnök (Will Sampson) az apja történetével finoman szemléltet -, miszerint ellene fordulnak és elpusztítják. McMurphyvel is ez történik, mert a diliházban nem csak az ápoltak, hanem az ápolók és az őrök is ott vannak. "Akkor vagyunk következetesek, ha a lehetséges véletlenek közül a legrosszabb következik be." - Ha ez igaz, akkor a Kakukk a végletekig következetes, ám ezzel együtt is életigenlő, idealista darab az eszmék erejéről.

oneflewover_1.jpg

Nézd meg a Nincs bocsánatot! (1992)

Clint Eastwood utolsó western filmjében örökre eltemette a romantikus westernt. Bill Munny kivénhedt vadnyugati pisztolyhős, aki véres múltját felesége hatására már egy jó évtizede maga mögött hagyta, ám amikor a fülébe jut, hogy tisztességes vérdíjat tűztek ki két cowboy fejére, ismét fegyvert ragad a jutalom reményében.

A Nincs bocsánat több síkon is demisztifizálja a western mítoszt. Egyrészt a szereplők folyamatosan a régi idők hírhedt összecsapásairól beszélnek, nevetségesnek ható becenevekkel tarkítva a legendás történeteket, melyekről rendszerint kiderül, hogy nem sok közük volt a valós eseményekhez. Másrészt a szemünk előtt is egy szánalmasnak tetsző történet van kibontakozóban, de a cselekménybe ágyazott írnok révén már is biztosak lehetünk benne, hogy a történetnek csak egy jóval színesebb és idealizáltabb verziója marad rá az utókorra.

A Nincs bocsánat hősei azonban nagyon messze állnak ezektől a romantikus toposzoktól, nincsenek igazán jó és rossz karakterek se, és ennek megfelelően a western célja is más: nem az egyén és a társadalom, vagy a régmúlt és a jövő szembenállásáról van szó, hanem a zsáner hazug mivoltáról: kurvákat látunk, akikre mindenki árucikként tekint, együgyű, de dolgos cowboyokat, egy öntörvényű, kegyetlen sheriffet, és kétes erkölcsű, hazug, részeges figurákat, akik nem képviselnek semmit, csak részegen lövöldöznek. 

big_thumb_bfa72277d75e577c11dd920eef8e5b35.jpg

Nézd meg a Fesd át a kocsidat!-ot! (1969)

Az iszákos Ben (Lee Marvin) újdonsült partnerével (Clint Eastwood) éli a kaliforniai aranyásók szokásos életét, mígnem a városba érkezik egy mormon, aki árverésre bocsátja egyik feleségét, Elizabeth-et (Jean Seberg). Ben részegségében mindenkire rálicitál, és ezzel nemcsak partnerével való barátságát bolygatja fe kerekestül, hanem az egész város életét is: mivel Elizabeth az egyetlen nő a városban, az aranyásók elhatározzák, hogy még több asszonyt hoznak.

A Fesd át a kocsidat a hippi-korszak csúcsán került a mozikba (eredetileg egy '51-es musical adaptációja), és ez a szellemiség az egész filmet áthatja. "Nevesincs Városa" ugyanis egy olyan alternatív amerika megszületését vizionálja, ahol a határvidék fejlődése nem a vasút, hanem a kuplerájok megjelenése köré épült, és ezek hozták magukkal a kocsmákat, a casinókat, és a szállodákat, miközben nem építenek benne se bíróságot, se templomot. A filmben ábrázolt szerelmi háromszög is a korszak szellemiségében foggant, a karakterek teljes természetességgel kezelik a többférjűséget. Lee és Eastwood egyaránt önmagát figurázza ki (utóbbit egész egyszerűen "Partnernek" hívják, a Dollár-filmek után szabadon, míg Lee köztudottan iszákos ember hírében állt), míg Jean Seberg karaktere nagyon erős párhuzamokat hordoz a Volt egyszer egy Vadnyugat Jill McBain-jével. A Fesd át a kocsidat ritka öszvér, egyszerre működik western-paródiának, társadalmi szatírának, és musicalnek - ez utóbbi pedig rengeteget tesz hozzá a film morbid fordulataihoz. Érdemes megfigyelni a nyitó szekvenciát is, ahol már megjelennek a filmben később előbukkanó karakterek, akik a világ legkülönfélébb tájairól vergődtek ide, hogy létrehozzák az új nemzetet.

paint-your-wagon.jpg

Nézd meg a Hannibalt! (2001)

Hannibal Lecter (Anthony Hopkins) szökése után nyugodtan éldegél Velencében, mígnem egy régi áldozata Mason Verger (Gary Oldman) rá nem bukkan, hogy kegyetlen revansot vegyen rajta. A megcsonkított milliomos csaliként használja az immár befutott Claricet (Julianne Moore), akit tíz évvel a legutóbbi találkozásuk után, egy balul elsült akciót követően Lecter keresésére bíznak.

A Hannibal nem hogy nem próbál meg elődje, A bárányok hallgatnak által kitaposott ösvényen tovább haladni, hanem egyenesen szembe megy vele. Ridley Scott mindent megmutat, a legmorbidabb szituációkon keresztül követhetjük végig, ahogy címszereplő - aki csak ebben a filmben emelkedik főszereplő titulusra - gyilkosságai értelmet nyernek. A film kísérletet tesz Lecter idealizálására, aki itt már nem csak egy kifinomúlt modorú, magas inteligenciájú pszichopata, hanem szélsőséges eszközökkel élő, mégis romantikus hős, és ennek fényében a Clariceval való kapcsolata is más irányba folytatódik. Mássága miatt Scott folytatása megosztotta a közönséget, de erényeit így is nehéz vitatni: Lecter most már nem csak hátborzongatóan félelmetes, hanem ami még félelmetesebb, hogy ezzel együtt is szimpatikus, akinek őszinte lelkesedéssel drukkolunk.264789_full.jpg

Nézd meg A bárányok hallgatnakot! (1991)

Az FBI egy kegyetlen sorozatgyilkos után nyomoz, akinek módszerei kísértetiesen hasonlítanak a rács mögött ülő, pszichopata Hannibal Lecteréhez (Anthony Hopkins). Az FBI többszöri eredménytelen próbálkozás után egy fiatal ügynöt, Clarice Starlingot (Judie Foster) küld Lecterhez, hátha neki sikerül kicskarni Lecterből az együttműködést, ami elkövető nyomára vezethet. Lecter rögtön megérzi a lány sebezhetőségét, és olyan pszichológiai hadviselést kezdeményez, ami során Claricenek felül kell emelkednie saját félelmein, ha meg akarja oldani az ügyet.

Lecter figurája egy szempillantás alatt a hollywoodi filmgyártás emblematikus figurájává emelkedett, pedig az egész játékidőnek csak egy elenyésző hányadában szerepel. Johnathan Demme a "kevesebb néha több" elvét azonban nem csak a karakterre, hanem az egész filmre alkalmazza: a vérben tocsogó, brutális erejű jelenetekben legtöbbször szemérmesen elfordul, és helyette - az öncélúságot kikerülve - a karakterek dialógusain és mimikáján, illetve a zenén és a vágáson keresztül akarja elérni a borzongató hatást - a többit pedig a néző fantáziájára bízza. A bárányok hallgatnak teljesen új lendületet adott a zsánernek, ami olyan filmek előtt nyitotta meg a kapukat, mint a Hetedik vagy A gyűjtő, miközben nem valami távoli dolgoként tekintett a gonoszra, hanem tesközelsbe hozta azt.

origin.jpg

Nézd meg az Amikor a farok csóválját! (1997)

Két héttel az amerikai választások előtt az elnök szexbotrányba keveredik, ezért győzelmi esélyei alaposan megcsappannak. Conrad Brean (Robert De Niro) elnöki megbízott feladata, hogy a közvélemény figyelmét elterelje az esetről, ezért - egy hollywoodi producer (Dustin Hoffman) segítségével - egy olyan terrorizmus ellen vívott valós háború látszatát kelti, amivel az elnök népszerűsége ismét az egekbe szökhet.

Barry Levinson politikai szatírája ironikus, már-már blőd hangütése miatt végtelenül szórakoztató módon ábrázolja a politika és a média, illetve a showbussiness kiábrándító viszonyát. Nincsenek benne összeesküvéselméletek, vagy katartikus leleplezések, mégis látnoki erővel jósolja meg a  modern (9/11-től számolható) amerikai hadviselés képernyőkompatibilis, hazug oldalát, ahol a háború csupán egy show-elem, ami a nagyhatalmi státusz fenntartására szolgál. Bár Levinson egy szélsőséges példán keresztül fogja meg témát, az analógia nem csak a háborúra, hanem minden politikai konfliktusra és médiaeseményre ráhúzható, hiszen az ember pont annyit tud a valóságról, mint amennyit saját szemével lát, vagy a hírekből és TV-ből hall.

y1seh8umjkltovevco8oiej2lbm.jpg

Nézd meg a Halálsoront! (1999)

Paul (Tom Hanks) fegyőrként dolgozik a louisianai fegyház halálsorán, ahol a kivégzés előtt álló elítélteket őrzik. Egy napon azonban olyan rab kerül a halálsorra, akit a legkevésbé sem tűnik bűnösnek, sőt, Coffey (Michael Clarke Duncan) olyan különleges képességgel bír, ami örökre megváltoztatja Paul életét.

Frank Darabont King-adaptációja egy három órás érzelmi hullámvasút, ahol a humoros, a dermesztő, és az érzelmes jelenetek váltják egymást, és ezzel hiánytalanul ellenpontozza is az egyébként nem túl terebélyes cselekményt. Hasonlóan Darabont másik nagy klasszikusához, A remény rabjaihoz, ezúttal is egy börtönben járunk, a rabok és az őrök viszonya azonban merőben eltér a szokványos ábrázolásmódtól. A Halálsoron fegyőrei ugyanis empátiával viszonyulnak a rabokhoz, nem pedig ellenségként, mivel ők az utolsók, akik könnyíteni tudnak a bűnösök lelkén. Darabont filmje egyfajta bibliai parafrázisként is értelmezhető, hiszen Coffey Jézushoz hasonlóan szenved az emberek bűneiért, míg Paul Pilátuséhoz mérhető bűnhődésben él tovább. A Halálsoron éppen ezért nem más, mint egy felemelő dicshimnusz a jóságról, ami olyan, mintha egy másik világból lopakodott volna ebbe a szörnyűségekkel teli, félelmetes világba, ahol nem az a kérdés, hogy honnan jön a gonosz, és miért van, hanem az, hogy mit tehetünk ellene?

the-green-mile.jpg

Nézd meg a Játsz/mát! (1997)

Nicholas (Michael Douglas) megbecsült, jómódú bankár, aki luxusvillájában tölti dögunalmas, magányos mindennapjait. Az álló vizet rég nem látott öccse, Conrad (Sean Penn) kavarja meg aki születésnapja alkalmából egy különös szerepjátékkal lepi meg testvérét. Nicholas belemegy a játékba, ám csakhamar kiderül, hogy a háttérben egy ravasz bűnszövetkezet áll, ami ki akarja fosztani a gyanútlan milliomost.

David Fincher csavaros thrillere a zsáner legjobbjai közé kívánkozik, miután két orrán keresztül az orránál fogva vezeti a nézőt. Doglas ismét testhezálló szerepben, öltönyös kapitalistaként rohanja végig a filmet, de kimért modorába ezúttal - Finchernek hála - jókora esendőség kavarodik. A Játsz/ma az ő karakterének az élveboncolása, aki minden karizmája, sikere és magabiztossága ellenére, édesapja érthetetlen öngyilkosságának árnyékában él. Nicholas egzisztenciája egyik pillanatról a másikra hullik a darabjaira, hogy azokat visszakapva, mintegy terápiaként sikerüljön visszanyernie a gyermekkorában elvesztett életét. A Játsz/ma nem olyan építő filmszatíra, mint Fincher thriller-trilógiájának  többi darabja (He7edik, Harcosok Klubja), de az érzelmi alapokat elhagyó, és kizárólag anyagi alapokon nyugvó felső osztálynak így is gyomorbavágó, leplezetlen látleletét nyújtja.

still-of-michael-douglas-and-david-fincher-in-the-game-_1997_-large-picture.jpg

Nézd meg a Taxisofőrt! (1976)

Martin Scorsese legtöbbet emlegetett klasszikusa számtalan aspektussal és értelmezési lehetőséggel dolgozik, melyek mind-mind a címszereplő ambivalenciájából fakadnak. Travis (Robert De Niro) folyamatosan próbál kapcsolatot teremteni a környezetével, a mozis jegyárustól kezdve a taxis munkatársakig, de senkivel sem találja a közös hangot, és a nagyváros nyomasztó magányossága végül teljesen elnyeli. Barátnőjét egy pornómoziba viszi, ami lehet puszta faragatlanság és tudat alatti védekezés, amivel eltaszítja magától a lányt, vagy akár puszta naivitás is, hiszen csak önmagát adja ezáltal. Travisnek ez a pornóhoz való viszonya is ugyanabból az ellentmondásból fakad, amivel a városhoz viszonyul, hiszen miközben undorodik az éjszakát ellepő mocsoktól, önszántából merül el benne: éjjel a taxiban, nappal pedig a moziban.

A Taxisofőrben ritkák az egyértelmű ok-okozati viszonyok, Travis kívülállósága egyaránt fakadhat vietnámi-posztraumából, látens homoszexualitásból, vagy akár impotenciából is. Még az sem eldöntött, hogy Travis épelméjűségét megtartva, vagy őrültként jut el a végső konklúzióig. Utóbbi esetben több jelenet is szolgálhat fordulópontként, a feldúlt utastól kezdve, aki felesége meggyilkolását részletezi Travisnek a Taxi hátsó ülésén, a két sikertelen udvarlás-rituáléig, melyek során Travis hitetlenkedve konstatálja, hogy mindkét nő elégedett a saját életével. Iris (Judie Foster) és Matthew (Harvey Keitel) közti kapcsolat is kétértelmű, nem derül ki, hogy a strici valóban érez-e valami beteges vonzalmat a lányhoz, vagy csupán hitegeti. A leginkább vitatott jelentsor azonban kétségtelenül a film vége, melyben Travis végül a társadalom értékes tagjává válik. Épp úgy nem tudni, hogy ez pusztán a halál előtti vágyálom elképzelt beteljesülése-e, vagy a valóság, mint hogy Travis megfontolt szándékkal, a lányoknak való imponálás és a társadalmi problémák öntörvényű megoldásaként, vagy pusztán gyilkos ösztöneinek kiélése okán fog fegyvert?

taxi-driver-photos-7.jpg

Nézd meg A nagy szökést! (1963)

A II. világháború alatt a németek egy speciális hadifogolytáborba gyűjtik össze a legproblémásabb brit, amerikai és ausztrál katonákat, akik állandó szökési kísérleteikkel hívták fel magukra a figyelmet. A gestapo fogságából frissen szabadult Bartlett őrnagy (Richard Attenborough) látva az egy helyre sűrített szökés-specialistákat, belekezd "a nagy szökés" megszervezésébe, és feltett szándéka, hogy a több száz megszöktetett fogollyal még jobban összezavarja a belső feszültségektől sem mentes németeket.

John Sturges klasszikusa a kalandfilmek könnyed stílusában állít emléket a II. világháború egyik legelszomorítóbb pillanatának, és ezért nem csak a háborús, hanem a börtönfilmek között is egyedülálló alkotás. Demagóg patriotizmus, vagy nyomasztó, hiperrealista ábrázolás helyett ugyanis mérhetetlen életszeretettel nyúl a karaktereihez, és rengeteg humorral körítve meséli el a tragikusan végződő szökési kísérleteket, amitől egyszerre  lesz szórakoztató, de néha szívbemarkoló alkotás.great-bts7x-kl.jpg

 

Nézd meg a Hálózatot! (1976)

Kattognak az írógépek, az asztalokon magas kupacokban állnak az újságok, mindenhol lemezes redőnyök, zakók, nyakkendők: tipikus 70-es évekbeli szerkesztőségi miliő. Howard Beale (Peter Finch) híradós bemondó, hosszú évek óta a képernyők jól ismert arca, nézettségi indexe viszont csökkenőben, így az amerikai közszolgálati-TV felmond neki. Howard ezek után botrányt kelt az egyik adásban, minek következtében a nézettség az egekbe ugrik, így a vezetőség nem hogy képernyőn hagyja, hanem külön műsort ad neki. A szenzációhajhászás felülírni látszik egy ember egészségét, Howard érezhetően zavarodott és felelőtlen, nem ura önmagának, egyedül kollégája és jó barátja, Max (William Holden) próbálja ápolni, segíteni neki.

Howard személye valamelyest leképzi az összes hollywoodi alkotó helyzetét, akik bírnak bizonyos szintű szociális érzékenységgel: hiába próbálják ráirányítani a figyelmet fontos problémákra, minden a piaci követelmények mentén folyik. A film másik, Max és Diana (Faye Dunaway) kapcsolatát középpontba állító cselekményszála a Howard által kifejtett velős médiakritika árnyaltabb oldalát mutatja meg, Diana a TV-előtt felnőtt generáció egyik első tagja, akinek világképe, identitása is ennek tükrében torzult el, és ütközik élesen a régi iskolát képviselő Maxéval.

Lumet végül kész disztópiát képes levezetni a jelen televíziózásából, Ned Beatty filmvégi nagymonológja pedig pár szóban összefoglal minden Huxley féle félelmet. A fináléhoz közeledve tudatosan fordul át abszurdba, ahogy az elnökségi tagok a világ legtermészetesebb dolgaként fontolgatják Beale kiiktatását. Így a Hálózat dúskáljon bármennyire is a 70-es évek aktuálpolitikájában, a ma emberének is tartogat megszívlelendő tanulságokat.

phot1726.jpg

Nézd meg az Állj mellém!-et! (1986)

Az 50-es évek végén négy elválaszthatatlan jóbarát tudomására jut, hogy a közeli erdőben egy hulla fekszik. A gyermeki kíváncsisággal, és jóadag kalandvággyal teli tizenévesek csakhamar útra kelnek, a közös utazás végén azonban nem csak a holttestet találják, hanem saját felnőtt énjüket is.

A legtöbb comming of age mozi jó adag nosztalgiával fűszerezi a letűnt gyermekkort, az Állj mellém! azonban kegyetlen őszinteséggel járja körbe ennek az életkornak a kettőségét (és éppen ezért csöppet sem lehet rá ifjúsági filmként tekinteni). Mert bár a gyermekkor tele van felhőtlen, ártatlan pillanatokkal, a világ szebbnek tűnik, a dolgok nagyobbnak és jelentőségteljesebbnek, ugyanúgy tele van kérdésekkel, szorongásokkal, és tragédiákkal, mint az életünk további szakaszai. A négy főszereplő nem csak egymástól teljesen eltérő karaktereket testesít meg, hanem hátterüket, lehetőségeiket tekintve is különböznek, a kiskamaszokra jellemző önzetlen barátság és bajtársiasság révén azonban ekkor még könnyedén felülkerekednek ezeken a eltéréseken. Az Állj mellém! azonban épp annyira szól a gyermekkor keserkés megsiratásáról, mint a felnőttkor üdvözléséről, hiszen a karakterek végül beérnek, és kiállnak a egymásért, illetve a saját igazukért, miközben a zárójelenetben a narrátor saját gyermekeivel éli újra az ártatlan gyermeklétet.

q8gpod9ox-thumb.jpeg

Nézd meg Az elveszett fiúkat! (1987)

Egy tengerparti kisvárosban járunk, ahol napközben minden szokványosan telik, az éjszakát azonban rejtélyes alakok lepik el. Michael és Sam édesanyjukkal érkeznek Santa Carlába, de a beilleszkedés egyiküknek sem megy könnyen, miközben egymással sem találják a közös hangot.

Joel Schumacher  vámpíros fantasy-tini-horrorba bújtatott comming-of-age filmje (ügyes zsonglőrködés a különböző zsánerekkel) az évtized többi gyerekfilmjéhez (Állj mellém!, Kincsvadászok, E.T., Rémálom az Elm utcában, Ferris Bueller ferrarija, stb.) hasonlóan egy generáció problémáiról és elveszettségéről ad meglepően pontos látleletet, ha ugyanis kivesszük belőle a fantasy elemeket, expliciten megfogalmazódnak benne azok a félelmek és szorongások, amik nem csak egy szülő-gyerek, vagy fiatalabb testvér-idősebb testvér között alakulnak ki (pl.: átszúrni egy karóval a minket elhanyagoló, helyette a csajokkal foglalkozó testvért), hanem amire a szereplők környezete is lecsap: ahogy Michael egyre nehezebben érteti meg magát saját édesanyjával, úgy kebelezi be egyre könyebben a korszak nihilje. Az elveszett fiúk azonban mindezek mellett sem veszi túl komolyan magát, így nem csak szórakoztató, bármikor újranézhető darab, hanem egy tömény 80-as évekbeli nosztalgiatrip is, az évtized talán legerősebb betétdalaival.

the-lost-boys-original.jpg

Nézd meg a Ha ölni kellt! (1996)

Két fehér férfi meggyaláz, és majdnem halálra ver egy fekete kislányt. Az elkövetők beismerő vallomást tesznek, de az apa még a bíróság döntése előtt igazságot szolgáltat, és lelövi őket. Az ügy az egész várost életét megbolygatja, az elszabaduló indulatok, és a nagybetűs "Igazság" kutatása pedig nem csak a védőügyvédet, hanem közvetlen környezetét is életveszélybe sodorja.

A Ha ölni kell szemrebbenés nélkül játsza végig a tárgyalótermi drámák unalomig lerágott paneljeit, és tesz fel célzott kérdéseket az amerikai igazságszolgáltatással, és jogrendszerrel kapcsolatban, miközben nem csak azt deklarálja, hogy létezik valami belülről fakadó, felsőrendűbb igazságérzet, ami bármikor felülírhatja az írott törvényeket, hanem azt is, hogy a nőgyűlölet és a rasszizmus rosz. Igazából minden képkockájáról süt a fehér középosztállyal szembeni előítélet, de ha ez az egysíkú ábrázolás, és a didaktikus konklúziók, a típusfigurákra lefaragott karakterek, vagy a valóságtól teljesen elrugaszkodott giccses pózolások és a filmvégi nagymonológ nem lenne elég nagy baj, akkor még mindig ott van az a tény, hogy a film már bemutatása idejében is legalább 10 évet késett - még az eredetijéül szolgáló John Grisham regény is a 80-as évek reageni Amerikájában játszódott. Mindezektől eltekintve kiforrott iparosmunka, jó színészi alakításokkal, bár két évvel a több szempontból is hibátlan Összeomlás után ez már édeskevés Joel Schumachertől.tumblr_lz9ac9vgdo1qcx5tvo1_1280.jpg

Nézd meg a Végzetes vonzerőt! (1987)

Dan (Michael Douglas) idlli nyugalomban él feleségével és családjával, mégsem tud ellenálni egyik munkatársa, Alex (Glenn Close) vonzerejének. Dan később félresöpri az affért, mint apró kisiklást, de Alex megszállottan üldözni kezdi a férfit, és még a családját is kész tönkre tenni, csak hogy újra együtt lehessenek.

A Végzetes vonzerő erotikus thrillerek egész sorát indította el, mégis a mai napig Adrian Lyne filmje számít az abszolút etalonnak, mivel egy, ha nem is feltétlenül hétköznapi, minden esetben ismerős helyzetből indul ki. A bűn és bűnhődés tematikát ezúttal a házastársi megcsalás témáján keresztül vezetik le, amit Glenn Close félelmetes alakítása tesz igazán nyomasztóvá, miközben a félrelépett férfi legképtelenebb félelmei is beteljesülnek.

gac_fatalattraction.jpg

Nézd meg a Drágám, terhes vagyok!-ot! (1988)

Jake (Kevin Bacon) nem igazán találja még a helyét a világban, fél a kötelezettségektől, így a házasságtól, a munkától és a gyermekvállalástól is, illetve, hogy mindezekért fel kell adnia saját vágyait és álmait. Az egyetlen biztos pontot Kristy (Elizabeth McGovern) iránt érzett szerelme jelenti Jake életében, akit némi habozás után el is vesz, de az összeköltözés után csak még inkább felszínre törnek Jake önmagával kapcsolatos kételyei, amiket jóbarátja (Alec Baldwin) is csak tovább szaporít.

A Drágám, terhes vagyok! a kevésbé ismert John Hughes alkotások közé tartozik, mivel nem annyira vígjáték, dráma, vagy romantikus film, mint inkább a rendező/forgatókönyvíró önéletrajzi ihletésű munkája - aki maga is félbehagyta tanulmányait, majd fiatalon megházasodott, és egy ideig reklámszövegíróként kamatoztatta írói vénáját. Hughes témái mégis univerziálisak, minden kérdésfelvetése - a férfiak aktívabb szexuális érdeklődésétől a szülőkkel való alá-fölé rendeltségi viszonyon keresztül a bizonytalan anyagi helyzetig -  a felnötté válás körül forognak. A Drágám... bár nem dokumentumfilm, mégis ahhoz áll a legközelebb, amit csak Jake szellemes képzelgései, a rendező vicces gegjei, és a rendkívül ritkán használt filmzene szakít meg.20140302-093135-pm.jpg

Nézd meg a Repülők, vonatok, autókat! (1987)

Neal (Steve Martin) hálaadásra igyekszik haza a családjához, de a sors rendesen kiszúr vele, és már a Taxival is gondja akad. Végül járművek armadáját kénytelen igénybe venni, mira az országon keresztülvágva hazavergődik, szerencsétlenségére azonban a barátságos, jókedélyű, de roppant idegesítő Del (John Candy) is mellészegődik, közös kalandjuk pedig mindkettőjüknek tartogat tanulságokat, mígnem lassan összebarátkoznak.

John Hughes vígjátéka mai szemmel visszafogott, finom humora mellett nem csak agyával, és fajsúlyos színészi alakításaival, hanem óriási szívével is tűntet az olcsó szórakoztatás ellen. A tipikus "Hughes-gegek" mellett ugyanis a Repülők... egy, a csöpögősséget ügyesen kerülő tanmese a másik elfogadásáról, és a szerencsétlenségeken való felülemelkedésről, az a fajta vígjáték, ami a megtekintés után sem múlik el nyomtalanul az emberben.planes-trains-automobiles-original.jpeg

Nézd meg a Meglógtam a Ferrarivalt! (1986)

Ferris (Matthew Broderick) úgy dönt, hogy kivesz egy szabadnapot az iskolából, és szülei előtt lázasnak tettetve magát, barátnőjével és legjobb barátjával közösen vág neki Chicago betondzsungelének, hogy a legpuccosabb éttermekbe, baseballmecsekre, és kiállításokra menjenek - más szóval kirúgjanak a hámból, és élvezzék felhőtlen fiatalságuk talán utolsó pillanatait. Ferris válogatott csínytevéseit azonban sem az iskolaigazgató, sem a nővére nem nézi jó szemmel.

Hughes egyedülálló módon érzett rá a 80-as évek kamaszainak életérzésére. A kiábrándultságot, fiatalkori céltalanságot, és a politikai nemtörődömséget, vagy a generációs különbségeket mégsem nagy drámaként éli meg, hanem életvidám történetet kerekít belőle, a fiatalok örömeit épp úgy szem előtt tartva, mint bánatukat. Filmjéből azonban nem csak a fiatalok iránti végtelen empátia árad, hanem az a határtalan életerő is ott lüktet benne, amitől olyan jó fiatalnak lenni.1433542056-ferris-bueller.jpg

Nézd meg A hazafit! (2000)

Benjamin Martin (Mel Gibson) jómódú tisztségviselő, aki régen maga mögött hagyta már a csatamezők zajos terepét, és az angolokkal való nyílt konfrontálódást sem támogatja, de amikor egy angol tiszt puszta kegyetlenségből felégeti a házát, és hátba lövi az egyik fiát, fegyvert és zászlót ragad a bosszú, és a nemzet érdekében.

A hazafi tulajdonképpen A rettenthetetlen kevésbé kimunkált remakje, ami az amerikai szabadságharc idejére adaptálja Mel Gibson oscar-esővel díjazott drámáját. Túlzó patriotizmusát - már csak a címe miatt is – aligha lehet felróni, de ha képesek vagyunk felülemelkedni a film akció-narratívájával inkább ellentmondásban álló népnevelő szándékon, ismét megbizonyosodhatunk róla, hogy Mel Gibson még a kínosabb szerepeket is játszi könyedséggel oldja meg – és valójában A hazafinak is ez a legnagyobb értéke.

kepernyofoto_2015-07-14_3_53_46.png

Nézd meg a Rettenthetetlent! (1995)

William Wallace (Mel Gibson) hosszú távollét után tér haza skóciába, hogy békésen letelepedjen, ám visszatérve keserűen tapasztalja, hogy népe továbbra is az angolok kegyetlen attricitásainak van kitéve, így a kezdeti viszakozást követően a skót felkelők élére áll, és I. Edward ellen vonul.

A rettenthetetlen patrióta romantikája nem teszi lehetővé az ellenálló felek árnyalását, vagy a történelmi hitelességre való törekvést, de eposzi drámaként és feszült akciófilmként egyaránt remekül működik. Mel Gibson filmje a személyes bosszú jól bejáratott szálaira fűzi fel a hazafias passzusokat, mindezt egy olyan korba helyezve, amikor a nemzeti öntudat, vagy a felvilágosodás eszményei még senkit sem mozgattak meg különösebben, és a társadalom is teljesen más (feudális) struktúrában működött – a történelmi háttér itt puszta körítés.

411363.jpg

Nézd meg Az utolsó mohikánt! (1992)

A 1700-es évek végén Anglia és Franciaország egymás ellen hadakozik az Amerikáért folyó háborúban, amit az inidán törzsek állásfoglalása bonyolít tovább. Sólyomszem (Daniel Day-Lewis), a mohikánok közt nevelkedett sápadtarcú ezekben a kaotikus időkben szeret bele egy angol tiszt lányába, akinek azonban másik udvarlója is akad, miközben egy huron hadvezér is vadászik rá, így megkezdődik a véget nem érő menekülés.

Bár Michael Mann filmjének kétségkívül izgalmas aspektusa, hogy miként mutatja be az adott korszakot, legnagyobb erénye mégis az, ahogyan a filmes eszközök érvényesülnek benne. Mann ugyanis képes volt pusztán a zenén, az operatőri munkán és a színészi játékon keresztül átélhetővé tenni egy egyébként elnagyolt, szándékosan lecsupaszított szerelmi történetet. Az utolsó mohikánban az elkapott tekintetek, apró mozzanatok, adják meg a kelllő többlettartalmat, nem pedig a dialógusok. Éppen ezért működhet a finálé is, ami az addigi dramaturgiával szemefordulva több ponton is szokatlan irányt vesz, és a mellékszereplőkből is árnyalt, többrétű figurát farag.

kepernyofoto_2015-07-14_7_23_59.png

Nézd meg A komédia királyát! (1982)

Rupert Pupkin (Robert De Niro) már-már hisztérikus imádattal viszonyul a népszerű showmanhez, Jarry Langfordhoz (Jerry Lewis), miközben maga is arról álmodik, hogy egyszer befutott komikus lesz. Bár környezete egyértelműen elutasítja Rupert ambícióit, az édesanyjánál élő félnótás nem akar erről tudomást venni, ami kínosabbnál kínosabb helyzetekbe sodorja. Rupert végül egészen szélsőséges módját találja ki a hírnév kiarcolásának.

Scorsese szatírája mérnöki pontossággal tárja fel az üres bálványimádat mögött húzódó pszihológiai hátteret, és mutat ferde tükröt a showbiznisz világának. Rupert ártalmatlan balek, akit teljesen védtelenül maradt az amerikai álom és a hírnév média által sugallt hamis illúzióinak, és ez a megszállottság végül tetlegességig fajul. A másik oldalról azonban világosan kirajzolódik, hogy Rupertet - legyen akár tehetséges vagy tehetségtelen, mert mindkét olvasatban megállja a helyét - ugyanez a médiavilág végül keblére öleli, holott lényegében nem ment keresztül semmilyen jellemfejlődésen. Scorsese gúnyos olvasatában tehát a média egyszerű senkiket futtat, üres szenzációt kínál, ahol a hírnév nem eszköz, hanem cél, miközben a körön belül állók hideg közönnyel viszonyulnak a kívülállókhoz. Ugyanakkor nem elvethető az a lehetőség sem, hogy a hangos tapsvihar - hasonlóan a Taxisofőrhöz - csak Pupkin megbomlott elméjében tapsol.

scorsese-de-niro-king-comedy.jpg

Nézd meg a Szigorúan bizalmast! (1997)

Az 50-es évek kortörténeti tablójának középpontjában három rendőr áll, akik egy olyan bűncselekmény ügyében nyomoznak, mely végül sokkal magasabbra vezet, mint azt kezdetben gondolni merték volna. Ed (Guy Pearce) az édesapja árnyéka elől menekülve trappol felfelé a rendőri ranglétrán, Jack (Kevin Spacey) céltalanul vadássza a bulvárlapok címoldalait, míg Bud (Russel Crowe) az indulatait nem képes kordában tartani, a közös ügy azonban végül összetereli a sötétlelkű hősöket, akik csak démonaik legyűrésével oldhatják meg az ügyet.

A Szigorúan bizalmas lerántja a leplet az "Angyalok városáról", ahol a korrupció és a politika összefonódik, a csillogó fények árnyékában pedig összetört, kiszolgáltatott, vagy már régen beletörődött lelkek fuldokolnak a mocsokban és a képmutatásban. James Ellroy önéletrajzi ihletésű regényének filmes adaptációjából ugyan kétségkívül rengeteg árnyalat elveszik, de a keserű konklúzió, miszerint a csillogás és a fejlődés hullákra és csalásra épül, ugyanaz.

o4mysyn.jpg

Nézd meg A tizedes háremét! (1971)

John McBurney tizedes (Clint Eastwood) súlyosan megsérül a déliek és északiak közt dúló polgárháborúban, szerencséjére azonban a közeli lányiskola tanárnői gondjaikba veszik a jóképű jenkit, és a déli katonáknak sem szolgáltatják ki. Ezen a ponton azonban új háború veszi kezdetét, férfi és nő között.

Don Siegel méltatlanul keveset emlegetett klasszikusa sokáig egy könnyed szexkomédiának tűnik, amiben a főhős sorra csavarja el a bentlakásos iskola lakóinak a fejét, és mászik be a bugyijukba. A film szisztematikusan felsorakoztatja a legkülönfélébb hölgy-típusokat, legyen szó jellemvonásokról (a félénk naíváktól a cserfes bestiákig) életkorról (egy a 12 éves gyerektől az idősebb özvegyig), vagy társadalmi osztályról (a néger rabszolgától az arisztokrata oktatókig), és ezeket mind ráuszítja főhősre. Ahogy egyre jobban megismerjük ezeket a karaktereket, úgy kerül egyre nagyobb erkölcsi fölénybe az egyébként kétszínű, hazug, a lányokat kénye-kedve szerint manipuláló tizedes. Don Siegel nemek közti pszichoanalízise férfi és nő kapcsolatának legsötétebb bugyraiba merül, a féltékenységtől és a hazugságoktól kezdve a kegyetlen szerelmi bosszúig, ám miközben mindenki gyarlóságára, hiszékenységére, vagy vadul feltörő vágyakozására fény derül, mindenkiben ott lapul a magbocsátás is.

clinbeguiled1971_3236860k.jpg

 

Nézd meg a Tökéletlen időket! (1993)

Egy amerikai középiskolában, csak úgy mint bárhol máshol a 70-es évek derekán, az utolsó tantási nap megünneplésére készülnek a fiatalok, élükön az elsős Randallal (Jason London), aki egycsapásra a felsősök körében találja magát. Az éjszaka azonban nem csak számára, hanem sorstársai részére is tartogat emlékezetes pillanatokat.

A Tökéletlen időknek nincs pontosan körülhatárolható története, az utolsó tanítási nap is puszta keretként szolgál a fiatalok sajátos életérzésének a bemutatásához, ami szextől, alkoholtól, drogtól és rockzenétől hangos. Linklater tablószerűen megy végig az iskola legkülönfélébb alakjain, a stréber geekektől a menő sportolókig, és az elsős diákoktól a visszatérő veteránokig - a középiskolák összes ismerős arca feltűnik, köztük nem kevés olyan színésszel, aki mára világsztárrá vált (Matthew McConaughey, Ben Affleck, Milla Jovovich, Adam Goldberg, stb.). A Tökéletlen időket így aztán nem annyira a története, mint inkább az életszerű, ismerős karakterek, szituációk, és az emlékezetes szövegek emelik a legjobb fiatalságról szóló, annak szobrot állító filmek közé, szorosan George Lucas 50-es években játszódó American Graffitije mellé - miközben korrajzank sem utolsó.
kepernyofoto_2015-02-28_23_05_14.png

Nézd meg a Gumilábat! (1984)

A Gumilábnak az a rendkívül mélyenszántó, szofisztikált üzenete, hogy ha bulizni megyünk, ne meresszük a seggünket a sörös korsó mellett, hanem toljuk szét a táncparkettet! (alkalomadtán breakelni, robottáncot járni és bukfencezni sem ciki.) Kezdetben a bigott vallásosságot teszik meg a frusztrált fiatalság fő ellenségének, és a film minden lehetséges eszközt megradag a körülmények elbagetelizálására, így lesz a poros amerikai kisvárosból rémisztő diktatúra, ahol nem hogy bulizni, inni, popzenét hallgatni nem szabad, de még a kortárs irodalmat (!) sem tűrik - hogy a kutya egye meg! Az erkölcsi bomlásnak gátat szabó, a bibliát igencsak sajátosnan értelmező helyi prédikátor szerencsére végül beadja a derekát, de ehhez a talpraesett főszereplőre is szükség van. Ezzel a film nem csak azt demonstrálja hangosan, hogy mindig mindenben nekünk van igazunk, hanem hogy a vallásokat milyen könnyű félremagyarázni. Ez örvendetes, de valahol érthetetlen, hogy - ez a tárgyalótermi drámába illő vonás - hogyan keveredik a 80-as évek egyik legikonikus táncolós filmjébe. Legfeljebb Kevin Bacon vagány, szimpatikus játéka, és a popkulturális ismereteink kibővítése miatt érdemes megnézni, másért nem igazán.

44301_3.jpg

Nézd meg az A. I. Mesterséges értelemet! (2001)

A 21. század közepére az android gépek evolúciója új lépcsőfokhoz érkezik: David az egyik első prototípusa azoknak a robotoknak, akik nem csak stimulálják, hanem őszintén gyakorolják az emberi érzelmeket. Az ártatlan robotfiút egy megkeseredett család veszi magához, akiknek kisfia halálos betegségben szenved, ám a fiú hamarosan felépül, és Davidnek vele együtt kell osztoznia a szülők szeretetén. 

Az A. I. Mesterséges értelem a felszínen egy szeretetéhes robotfiú könnyfakasztó drámája, amit az érzelmes rendezés is csak mégjobban súlykol, és ami miatt Spielberg filmje nem is képes olyan megkerülhetetlen filmklasszikussá válni, mint amilyennek érezhetően szánták. A magamutogató látványvilág, a szirupos kerettörténet, és az öncélú robotromantika ellenére azonban megvan a maga kritikus hangvétele, ami a technológiai fejlődést az ember elidegenedésével állítja párhuzamba, és mond fölötte hátborzongató ítélete. A hasonló tematikájú filmekkel ellentétben ugyanis David nem egy öngerjesztő folyamat révén válik érző lénnyé, hanem mert így programozták, és a továbbiakban is ez irányítja minden cselekedetét, személyisége valójában fejlődik. Szeretete puszta illúzió, amit az őt örökbefogadó szülők önként vállalnak, ezzel öntudatlanul is a tárgyakhoz fűzött érzelmek szintjére degradálva az ember egyik legmélyebb, legőszintébb emócióját - a szülői szeretetet.still-of-jude-law-and-haley-joel-osment-in-artificial-intelligence--ai-_2001_-large-picture.jpg

Nézd meg a Szárnyas fejvadászt! (1982)

Replikánsok egy csoportja a parancsnak ellenszegülve eltérít egy űrhajót, hogy egy hosszabb élet reményében visszatérjenek a Földre, és megkeressék teremtőjüket. Az androidok levadászásával Rick Decardot (Harrison Ford) bízzák meg, akinek erkölcsi fenntartásai csak azután erősödnek fel, miután maga is beleszeret egy replikánsba - az ember és robot közötti határ pedig végül teljesen elmosódni látszik.

Ridley Scott sci-fi klasszikusa a noirt és a cyberpunköt ötvöző egyedi látványvilágával, visszafogott narratívájával, és borús, nyüzsgő jövőképével vált a filmművészet esztétikai csúcsteljesítményévé. Ez a jellegzetes atmoszféra azonban ugyanúgy a cselekmény szerves részét képzi, mint az emberi lét kérdéseit feszegető, replikánsok utáni hajsza. A Szárnyas fejvadászban nem sok szó esik a fennálló társadalmi állapotokról, de Decard nyomozása tökéletes alkalmat szolgáltat rá, hogy elmerüljünk villódzó metropolisz bábeli zavarában, ami a baljósló figyelmeztetésként lebeg a fejünk fölött: ebben a jövőben az ember teljesen eltávolodik a természettől, és céltalanul kóborol, miközben önmagát is elveszíti.

deckard-and-gaff.jpg

Nézd meg A halál keresztútjánt! (1990)

Bár a Coen testvérek nem egy olyan filmet forgattak, aminek a középpontjában szélhámosok, gyilkosok és egyéb bűnözők állnak, A halál keresztútján az egyetlen klasszikus hangvételű gengszterfilmjük. A történet középpontjában egy kimért, ravasz jenki, Tom (Gabriel Byrne) áll, az ő szemén keresztül látjuk, miként esik egymásnak az ír és az olasz maffia, akik kedvük szerint ugráltatják a polgári intézményrendszerek vezetőit.

Coenék alkotását nem csak az ebből fakadó száraz humor, és a rájuk jellemző irónia emeli a zsáner emlékezetes darabjai közé, hanem az a már-már szappanoperába hajló bonyolult, és folyton változó kapcsolatrendszer, ami a karaktereket összeköti, és sajátos krimi hangulatot kölcsönöz az alkoholtilalom idején játszódó történetnek. Tom mindig higgadt eleganciával viszonyul az egyre aggasztóbb fejleményekhez, mivel rendszerint egy lépéssel a többiek előtt jár, és szinte az orránál fogva vezeti az igazán veszélyes nagyágyúkat, amikor pedig mégsem, könnyedén improvizál. Semmiképpen sem tipikus gengszterfigura, mert bár tanácsadóként kiveszi a részét a szervezetbűnözésből, nem hajtja semmiféle bosszú-, becs-, vagy hatalomvágy, látszólag céltalanul tengődik az igazi gengszterek között.millers_crossing1.jpg

Nézd meg Az utolsó szamurájt! (2003)

Az amerikai polgárháború sötét emlékeitől gyötört Nathan Algren (Tom Cruise) a császár kérésére érkezik Japánba, hogy kiképezze, és a lázadó szamurájok ellen vezesse a földműves parasztokból álló hadsereget. Amikor azonban a szamurájok fogságába esik, újra felfedezi azokat az értékeket, amiket nem csak a nyugati világból hiányol, hanem a modernizáció útjára lépett Japánból is kezd kiveszni. 

Az utolsó szamuráj ugyanolyan felszínesen mutatja be szamuráj kultúrát, egyszerűsíti le a karaktereket, és a történelmi hátteret, szituációkat, mint a hasonszőrű álomgyári háborús eposzok. A nemzeti önérzet ápolása, vagy a fejlődés kritikája mellett azonban nem az üres patriotizmus, hanem a szamurájok hihetetlen lelki erejének és egyedülálló becsületkódexének az idealizálása vezérli a romantikát, és a lendületes történetszövést. Mintha csak a Farkasokkal táncoló Japánba ültetett parafrázisa pörögne a szemünk előtt, ahogy a hazájában csalódott, megtört harcos egy eltűnőfélben lévő kultúrában találja meg a lelki nyugalmat, ám ezúttal a szamurájok morális fölénye nemcsak, hogy mindvégig nyilvánvaló, hanem végsősoron eredményes is, így lepergetve magukról az öncélú heroizmus vádját.6813363-the-last-samurai.jpg

Nézd meg a Szenvedélyek viharábant! (1994)

A századelő amerikájában  egy kiábrándult katonatiszt, Samuel Ludlow (Anthony Hopkins) mindenkitől távol, idilli nyugalomban neveli három fiát. A legkisebb fiú menyasszonyának megérkezése azonban a legkülönfélébb érzelmeket hozza felszínre a szerető testvérekből, akiknek meg kell küzdeniük egymás iránt táplált érzelmeikkel, miközben a világ ismét sötétségbe borul, és kirobban az Első Világháború.

Edward Zwick robosztus meolodrámája a műfaj abszolút csúcsa, ami a hosszú játékidő ellenére is mentes minden sallangtól, a jó értelemben vett giccs tökéletes mintapéldánya, ahol a logikát rendszerint az érzelmek írják felül. Mégsincs idő hosszú szenvelgésekre, vagy az örömteli pillanatokon való elidőzésre, mert a következő pillanatban rögtön közbeszól valami, és az érzelmi hullámvasút megállíthatatlanul zakatol tovább. A Szenvedélyek viharában hőseit legtöbbször saját természetük gátolja az áhított boldogság elérésében. akik közül toronymagasan kiemelkedik a főszereplő Tristan (Brad Pitt), a zabolázatlan férfi természet megtestesítője, ami nem csak őt, hanem akaratlanul a környezetét is felemészti. Zwick filmje pedig pont ezt az önellentmondásos jelenséget boncolgatja, férfiakat, akik más és más módon, de saját magukat pusztítják.

legends_of_the_fall_1994_pic01.jpg