Az 50-es évek végén négy elválaszthatatlan jóbarát tudomására jut, hogy a közeli erdőben egy hulla fekszik. A gyermeki kíváncsisággal, és jóadag kalandvággyal teli tizenévesek csakhamar útra kelnek, a közös utazás végén azonban nem csak a holttestet találják, hanem saját felnőtt énjüket is.

A legtöbb comming of age mozi jó adag nosztalgiával fűszerezi a letűnt gyermekkort, az Állj mellém! azonban kegyetlen őszinteséggel járja körbe ennek az életkornak a kettőségét (és éppen ezért csöppet sem lehet rá ifjúsági filmként tekinteni). Mert bár a gyermekkor tele van felhőtlen, ártatlan pillanatokkal, a világ szebbnek tűnik, a dolgok nagyobbnak és jelentőségteljesebbnek, ugyanúgy tele van kérdésekkel, szorongásokkal, és tragédiákkal, mint az életünk további szakaszai. A négy főszereplő nem csak egymástól teljesen eltérő karaktereket testesít meg, hanem hátterüket, lehetőségeiket tekintve is különböznek, a kiskamaszokra jellemző önzetlen barátság és bajtársiasság révén azonban ekkor még könnyedén felülkerekednek ezeken a eltéréseken. Az Állj mellém! azonban épp annyira szól a gyermekkor keserkés megsiratásáról, mint a felnőttkor üdvözléséről, hiszen a karakterek végül beérnek, és kiállnak a egymásért, illetve a saját igazukért, miközben a zárójelenetben a narrátor saját gyermekeivel éli újra az ártatlan gyermeklétet.