A Riviéra vadorzóiról csak azért nem lehet teljes magabiztossággal kijelenteni, hogy a valaha készült legjobb vígjáték, mert a felhőtlen szórakoztatáson túl nem vállalkozik semmiféle mögöttes tartalom megfogalmazására. De nem is kell neki. Frank Oz szélhámosfilmjében minden mozzanat a tökéletességig van csiszolva, a fényűző környezettől a gáláns angol úriember, és a faragatlan amerikai jellemábrázolásán keresztül az egymásra sikerrel licitáló átverésekig. A játékidő első harmadában megfigyelhetjük, hogy külön-külön miként dolgozik Freddy és Lawrence: Steve Martin figurája a nők szánalmára épít, míg Michael Caine önmaga paródiáját játssza a jómódú angol arisztokrata képében. A maga módján mindketten profik, de amíg egyikük megelégszik pár okosan kierőszakolt ebédmeghívással, addig a másikuk sosem adja lejjebb pár dollármilliót érő ékszernél. Ezután rövid időre egyesítik erejüket, és egy afféle mester és tanítvány történet veszi kezdetét, de ez már csak  az egymással szöges ellentétben álló jellemük miatt sem tart sokáig, és a film csakhamar újabb irányt vesz, következik a két vadorzó minden határt átlépő rivalizálása. Amikor a néző azt hinné, hogy már nem lehet emelni a téteket, A Riviéra vadorzói még ráüti a tripláját, egyszerűen nincs olyan aspektusa a nagyvilági szélhámosságnak, amit a film nem érintene.