A fiatal aranyifjú Charlie Babbitt (Tom Cruise) nem igazán képes az érzelmei kifejezésére, a barátnőjével nem szívesen beszél mélyebb dolgokról, apja halálhírét is rezignált ridegséggel fogadja. Ekkor azonban nem csak az derül ki, hogy Charlie-t kihagyták a hárommilió dolláros örökségből, hanem az is, hogy az összeget az bátyjára Raymondra (Dustin Hoffman) hagyta az apja, akinek eddig a létezéséről sem tudott. Az autista és savant-szindrómás Raymond egy intézetben él, biztonságot nyújtó rutinjai között, ezért a pénz szűkében lévő Charlie úgy dönt megszökteti bátyját, és megszerzi a Raymond számára értéktelen vagyont.

Az Esőember “szubzsáner teremtő” alkotás, az ún. “fogyatékos Oscar-filmek” alapköve (amit később olyan filmek követnek, mint A bal lábam, a Forrest Gump, vagy a Zöld könyv). Ezekben a filmekben a főhős valamilyen fogyatékossággal él, ami megnehezíti a külvilággal való kapcsolatát, de ugyanakkor egy különleges szuperképességnek is a birtokában van, amitől érdekessé válik. Az Esőemberben a nyilvánvaló külsőségek miatt úgy tűnhet Raymond ez a figura, de valójában Charlie érzelmi élete az, ami diszfunkcionál (és innentől nem is különösebben lényeges, hogy a fogyatékosság ábrázolása mennyire hiteles). Raymond csak önkéntelen tükröt tart öccse elé, akiről közös útjuk végére lemálik az élvhajhász, törtető máz, az amerikai álom üres felszínessége. Raymond “jellemfejlődése” valójában nem több a férfiklisék önkéntelen paródiájánál (az idősebb Babbitt kártyázik, csókolózik, öltönyt hord, autót vezet), Charlie-ról ezek a klisék olvadnak le, és törnek elő egyre feminimebb vonások. A nagy dekonstruálás közepette Barry Levinson road-movieja mégis minden porcikájában hollywoodi film: nem csak a történet dramatizálása miatt, hanem a korábrázollás miatt is:  a rendező a poros mellékutakon és motelekben, bistrókban, casinókban, old-timer kabriókban és vadonatúj sportatókon  festi meg a vállalkozószellemtől duzzadó 80-as évek amerikáját, Hans Zimmer szuper zenéjével.