Mit nézzek ma?

Mit nézzek ma?

Nézd meg a Kobrát! (1986)

2015. május 26. - aronrunning

A Kobra valójában egy bűnrossz film, de szórakoztatóan az, mivel tulajdonképpen nem is lehet szó másról, mint az akciófilmes manírok végletekig fokozásáról, amiről mai szemmel nézve nehéz eldönteni, hogy nem egy Piszkos Harry paródiának szánták-e? Mert ebben a filmben megtörténik az, hogy egy hadseregnyi rendőr veszi körbe a szupermarketben tomboló őrültet, de a rendőrfőnök mégis csak annyit mondd, hogy "hívjátok a Kobrát!" A film már az első pillanatban tökéletesen pozícionálja magát, itt az önbíráskodás egy pillanatig sem okoz morális vívódást, és ezen a minden árnyalatot nélkülöző hozzáállásán a film a későbbiekben sem hajlandó finomítani. Ennek megfelelően a karakterek is közel a nullával egyenlőek, de mégis, a betétdalokkal együtt a Kobra - Schwarzenegger Kommandójával közösen - a 80-as évek akciófilmjének kvintesszenciáját nyújtja.nevtelen_1.png

Nézd meg a Madárijesztőt! (1973)

A börtönviselt, zsémbes és magának való Max (Gene Hackman) Denverbe indul, hogy félretett pénzéből új vállalkozásba kezdjen, míg a mindig jókedvű, kedves, de kissé szétszórt Lion (Al Pacino) Detroitba tart, hogy felkeresse sosem látott lányát. Útjuk az országúton stoppolva keresztezi egymást, és kapcsolatuk eltérő karakterük ellenére, csakhamar barátsággá alakul.

A Madárijesztő klasszikus road-movie, ami során nem csak a főszereplő páros finom lélekrajza bontakozik ki, hanem a kontextust jelentő amerikai vidék realista ábrázolására is sor kerül. Jerry Schatzberg nagy adag szociális érzékenységgel nyúlt a két útonálló krakteréhez, akik tökéletesen ellentétes jellemfejlődésen mennek keresztül. Amíg Max megtanulja kordában tartani az indulatait, szép lassan talpra áll, és sokkal szerethetőbbé válik a Lionnal együtt töltött idő hatására, addig vidám barátja egyre nehezebben bírkózik meg az embert próbáló körülményekkel, és a múltban elkövetett ballépéseivel. Mai szemmel már kissé komótos tempójú, de örökérvényű alkotás, legendás színészekkel a főszerepben.kepernyofoto_2015-07-24_13_50_01.png

Nézd meg a Született gyilkosokat! (1994)

Mickey (Woody Harrelson) és Mallory Knox (Julliette Lewis) elemi természetességgel gyilkolják le az eléjük kerülő ártatlanokat, legyen szó rendőrökről, mogorva kamionsofőrökről, bolti eladókról vagy akár saját rokonaikról, véres mészárlásaiknak semmi sem vethet gátat. A média csakhamar felfedezi magának a beteg szerelmeseket, és a társadalmi konvenciók ellen fellázadt groteszk hősöket farag belőlük.

Oliver Stone kaotikus, ultraerőszakos és szándékosan öncélú médiaszatírát faragott Quentin Tarantino Bonnie és Clyde/Sivár vidék átiratából, az eredmény pedig a 90-es évek egyik legmegosztóbb, legprovokatívabb, kultfilmje lett. Stone a legkülönfélébb TV-s műfajok (a videoklippektől a délutáni matinéműsorok) eszköztárainak totális kiforgatásával merült el a pszichopata elmében, és a Knox-házaspár alakján keresztül határtalan cinizmussal, döhödten rontott neki a modern világnak. Az őrült ámokfutás ugyanakkor épp annyira hazug, és ideológiáktól mentes (vagy éppen hazug ideológiákon alapul), mint az a fogyasztói társadalom, aminek az öntörvényű szerelmesek hadat üzennek - hiszen lényegében ők maguk is csak a tömegmédia szenzációhajhász, egyszerhasználatos, eldobható végtermékei.natural-born-killers-511761b53aa56.jpg

Nézd meg az Aki legyőzte Al Capónét! (1987)

Al Capone (Robert De Niro) a markában tartja egész Chicagót, a rendőrségnek nem hogy egy gyilkosságért, de még egy piszkos ügyletet sem sikerül rábizonyítania. Eliott Ness (Kevin Costner) különleges ügynök éppen ezért csapatot szervez, hogy valahogy véget vessenek a hírhedt gengszter rémuralmának, és csakhamar hűséges társakra talál a bölcs veterán, Jim Malone (Sean Connery), a forrófejű George Stone (Andy Garcia) és az aktakukac Oscar Wallace (Charles Martin Smith) személyében.

Brian De Palma a gengszterfilmhez való első visszatérésekor tudatosan hagyta el a gengszterromantikát, és helyette vérig becsületes rendőrök szemszögéből meséli el a maffiavezér bukástörténetét, akik a bűnszervezetek mellett a korrupt rendszerrel is fel kell vegyék a harcot, miközben saját magukkal is hadban állnak, mivel a siker érdekében maguk is a gengszterek eszközeihez nyúlnak. Az Aki legyőzte... abban is egyedülálló alkotás, hogy több elemében is inkább egy 30-as évekbe ágyazott western hatását kelti, amit Ennio Morricone zenéje mellett a korai Bogart filmeket megidéző, a határvidék prérijén játszódó jelenetek is csak tovább súlykolnak. A posztmodern utalások abszolút csúcsa azonban nyilvánvalóan az orosz Patyompkin péncélost megidéző babakocsi jelenet.
the_untouchables_original_1_.jpg

Nézd meg a Piszkos Harryt! (1971)

A Piszkos Harry a már jól ismert vadnyugati szellemet ültette át urbánus környezetbe, és faragott öntörvényű, rendszerkritikus főhőst a mára már ikonikussá vált San Francisco-i zsaruból. A 60-as, 70-es évek Amerikája tökéletes táptalaja volt figurának, mivel az igazságszolgáltatás egyre nehezebben kezelte a gombamód elszaporodó feszültségeket (drogkereskedelem, korrupció, prostitúció, polgárjogi mozgalmak, Vietnám), Callahan csalhatatlan, megalkuvást nem tűrő, a bürokráciára fittyet hányó figurája pedig a kor esszenciális vágyképének megtestesülése volt. Callahan rendőrtiszt ugyan, de nem azért a rendszerért cselekszik, ami cserbenhagyja őt és a polgárokat egyaránt, helyette az ártatlanok oldalára áll (mindezt szimbolizálva a fináléban el is hajítja a jelvényét, ezzel megidézve egy 52-es westernt, a Délidőbent), és a fináléban már a 44-es Magnummal tesz rendet. Ez a magatartás felveti a fasisztoid értelmezések lehetőségét, pedig a film több jelenete (a kínai banda, a mexikói társ, stb.) is ezt ellenpontozza (ezt az ellenpontozást vetette el a '72-es Francia kapcsolat).
.
A film négy folytatást ért meg, 71'-as A magnum ereje egy Watergate-botránnyal, és egy müncheni olimpiával később - és az első részt ért kritikáira reflektálva - egy önbíráskodó bandával állítja szembe Callahant. A '76-os Az igazságosztó a főhős nőkkel való viszonyát árnyalja, a '83-as Az igazság útja pedig a városi környezetből kiszakítva állít görbe tükröt a Reagani Amerika elé, ahol Harry egy magához hasonló nővel kerül szembe. Az utolsó, '88-as felvonás a Holtbiztos tipp, ami azonban már semmi újat nem tudott hozzátenni a széria tematikájához, ellenben a 90-es évektől kezdve Eastwood több olyan filmet is rendezett, ami felfogható a Piszkos Harry filmek szellemi utódjaként...dirty-harry.jpg

Nézd meg a Ha eljön Joe Black-et! (1998)

A halál valamilyen ismeretlen okból kifolyólag testet ölt, hogy megtapasztalja az emberi létezés szépségeit, s végül maga is szerelembe essen. A Ha eljön Joe Black a halál  hús-vér megszemélyesítésével csavar egyet a romantikus filmek logikáján, és egyszerre ad neki komikus, illetve filozifikus töltetet. Előbbit a címszereplő Joe (Brad Pitt) gyermeki rácsodálkozásai, és naív, esetlen reakciói szolgáltatják, míg utóbbit a film bonyolult viszonyrendszere adja, amely a három főszereplő - a sikeres William Parrish (Anthony Hopkins), a szerelmet kereső lánya (Claire Forlani), és a mindkettejükkel különös kapcsolatot ápoló Joe - közt szövődik.

Joe-hoz hasonlóan ugyanis William és Susan sem több egy-egy megszemélyesített fogalom lecsapódásánál. William az élet, akit a siker, az önmegvalósítás és a szeretet vezérel, de már közeledik a végéhez, míg lánya maga a szerelem, aki még az ellentétes pólusokat (halál és élet) is képes összekötni. Martin Brest filmje kétségkívül izgalmas kísérlet, amit az absztrakt fogalmak konkrét formába öntése miatt körbeleng valami bizsergető misztikum, de csak félsiker, mivel ezzel együtt is gyakran sekélyes, és elnyújtott - legalább egy órával hosszabb a kelleténél.

meet_joe_black_hi-res_still_04_960.jpg

Nézd meg a Sleepers - Pokoli leckét! (1996)

Négy jóbarát a new yorki utcagyerekek szokásos életét éli, ám egyik csínytevésük halálos balesetbe torkollik, amiért javítóintézetbe kerülnek. Az intézetben teljesen kiszolgáltatottak a fegyőrök folyamatos bántalmazásának és molesztálásának, így amikor több évvel később John és Tommy ismét szembe találja magát az egyik fegyőrrel, hidegvérrel revansot vesznek rajta. Az eset újra összehozza az egykori barátokat, akik az igazságszolgáltatást kijátszva próbálják eltussolni az ügyet. 

A főszereplő gyerekek a szemünk előtt vesztik el az ártatlanságukat, akiket az intézetben átélt traumák felnőttkorukig kísértenek, és a film ezeknek a lelki folyamatoknak a felfestésére vállalkozik, Barry Levinson munkája azonban túl felszínes ahhoz, hogy a nagy klasszikusok közé emelkedjen. A neves szereplőgárda miatt azonban mégis érdemes vele tenni egy próbát.kepernyofoto_2015-03-01_13_51_06.png

Nézd meg az Amerikába jöttemet! (1988)

Akeem herceg (Eddie Murphy) nem csak feleséget, hanem őszinte szerelmet keresve érkezik Amerikába, miután megelégelte, hogy szülei nem csak az anyagi javakat tolják elé, hanem már házasság kérdésében is helyette akarnak dönteni. Queensbe érkezve azonban szomorúan tapasztalja, hogy a New York-i nők súlyos önértékelési problémákkal küzdenek, kivéve a gyorsétterem hasonleső tulajdonosának a lányát, ahol Akeem inkongnítóban takarító állást vállal.

John Landis és Eddie Murphy második közös együttműködésekor ismét a nyugati társadalom felszínes értékrendszerét állították pengellérre, ezúttal párkapcsolati szatírát, és ismételten sziporkázó vígjátékot kerekítve belőle. A film a legkülönfélébb státusszimbólumokat vonultatja fel, amiket az antagonisa természetszerűen felvesz, a főhős pedig szándékosan elhagy a női szív elhódítása érdekében, így a pénz nem boldogít alaptanulság újfent bizonyosságot nyer. Akeem problémája azonban azok számára is könnyedén átérezhető, akik nem egy afrikai királyság trónörököseként születtek, mivel áttételesen a külsőségek alapján itélő társadalom kritikájáról van szó, amit a Landis-Murphy duó páratlan humorral fordít ki a sarkából.still-of-eddie-murphy-and-arsenio-hall-in-coming-to-america-large-picture-wallpaper-1926776043.jpg

Nézd meg a Szerepcserét! (1983)

A dúsgazdag Duke testvérek nem mindennapi kísérlet kapcsán kötnek fogadást egymással: tézisük szerint az embert nem annyira saját jelleme, semmint környezete determinálja a leginkább. A dúsgazdag arisztokraták ezért úgy alakítják a körülményeket hogy az egyik legmegbízhatóbb alkalmazottuk elveszítse minden társadalmi megbecsültségét, és maga is bűnre adja a fejét, miközben a helyére felveszik a "börtönviselt" utcai koldust, Billyt (Eddie Murphy), aki nem csak a földönfutóvá lett Louis (Dan Aykroyd) állását, hanem házát, és fényűző életét is megörökli.

John Landis társadalmi szatírájában a társadalmi osztályok tipikus alakjait cserélte fel. Dan Aykroyd tökéletes karikatúráját hozza fellengzős, fölényeskedő fehér arisztokratának, amíg Eddie Murphy rutinszerűen hozza a szabadszájú, nagydumás koldus figuráját. A Szerepcsere azonban nem csak a téma önmagát adó komikus potenciálját használja ki maximálisan, hanem  Louis jellemfejlődésén (továbbá Jamie Lee Curtis karakterén keresztül) valós szociális ézékenységet is tanusít.trading-places.jpg

Nézd meg a Kapitány és katonát! (2003)

Jack Aubrey (Russel Crowe) kötelességtudó hajóskapitány, aki legénységével együtt egy francia kalózhajót üldöz a napóleoni háborúk idején. Jack végül hajóorvosa, (Paul Bettany) hosszas győzködése után felhagy a franciák üldözésével, hogy barátja feljegyezhesse egy eléjük kerülő lakatlan sziget ismeretlen élővilágát, ám ekkor ismét felbukkannak a franciák...

Peter Weir filmjében egy angol hadihajó mikrovilágába nyújt betekintést, és a Kapitány és katona sokkal inkább szól erről a sajátos, tisztek és matrózok alkotta közösségről, a köztük szükségszerűen fennálló hierarchiáról, és az ellenfelek kölcsönös tiszteletéről, illetve a korszak sajátos miliőjéről, semmint a látványos ütközetekről - amik azonban annál nagyobb erejűek. A részletgazdag hitelesség mellett azonban film jóval univerzálisabb témákat is érint: Jack és a doktor barátságán keresztül a büszkeség és a kötelességtudat a humánummal és a józanésszel kerül szembe, miközben a háborgó természet is próbára teszi az emberi akaraterőt.kepernyofoto_2015-03-01_13_59_33.png

Nézd meg az Egy csodálatos elmét! (2001)

Ron Howard a Nobel-díjas elméleti fizikus, John Nash életéből faragott megindító tanmesét (!), akit nem éppen eredményei, mint inkább skizofréniája okán válhatott érdekes filmes alapanyaggá. Az Egy csodálatos elme éppen ezért az előbbit el is intézi a jól ismert tudományos manírokkal (zavaros gondolkodásmód, értelmetlen egyenletekkel telekörmölt tábla, stb.), és inkább a betegségre fókuszál, szó szerint megszemélyesíti azt - a film pedig ezáltal emelkedik ki a korrekt oscar-munkák közül. Howard filmje igazi közönségfilm, ennek megfelelően inkább kellemes hatásvadászattal, és kerek történetvezetéssel ér célt, semmint összetett lélekábrázolással, vagy tovább fejtegethető mondanivalóval, amit Jomes Horner zenéje, és a színészgárda kiérlelt játéka koronáz meg. A "jó Oscar-filmek" mintapéldánya.

kepernyofoto_2015-02-28_23_33_54.png

Nézd meg a 12 majmot! (1995)

James Cole-t (Bruce Willis) azzal a feladattal bízzák meg a jövő vezetőiként működő Tudósok, hogy a múltba visszautazva derítse ki, miként szabadult el a vírus, mely végül kiírtotta, és a föld alá száműzte az emberiséget. 1990-be visszaérkezve azonban Cole-t zavarodott viselkedése miatt bezárják egy elmegyógyintézetbe, aminek hatására később saját maga is elkezd kételkedni saját épelméjűségében. Itt ismerkedik meg Jeffrey-vel (Brad Pitt), akinek feltehetően köze lehet a gyilkos kórhoz, és az őt kezelő Kathrynnel (Madeleine Stowe), aki a darabkákat összerakosgatva lassan rádöbben, hogy páciense talán mégis igazat mond.

Terry Gilliam hibátlan logikájú időutazós sci-fijében  az őrületet nem betegségként, hanem olyan jelenségként ábrázolja, ami kizárólag a kontextus, tehát a fenálló társadalmi viszonyok függvényében értelmezhető, ezzel pedig a műfaj irodalmi alapjaihoz, Huxleyhoz, Orwellhez vagy éppen Dürrenmatthoz nyúl vissza. Cole kezdetben csak parancsot teljesít, amit később fokozatosan írnak felül saját vágyai, ez azonban akaratlanul is a hatalom ellen fordítja, ami - a film keserű konklúziójaként ezúttal is - leginkább önmagáért van. Erre a paranoid disztópiára pedig a film sötét tónusú, depresszív atmoszférája, és a klausztrofób közelik gyakori használata is csak ráerősít, miközben kiábrándult cinizmussal nem valamiféle külső tényezőt, hanem magát az embert teszi meg a világvége felelősének.

22-twelve-monkeys.jpg

Nézd meg a Visszavágót! (1999)

Porter (Mel Gibson) törvénytisztelő tolvaj, de amikor bűntársa egy kínai banda kirablását követően megpróbálja átverni és megölni, mindenen és mindenkin keresztül zakatolva kezdi meg véres bosszúhadjáratát. A korrupt rendőrök és a maffia egyaránt tehetetlen az öntörvényű ámokfutóval szemben, akit teljesen hidegen hagynak az erőviszonyok, és mindenkit dróton rángat a célja elérése érdekében.

Az egycsavaros történetet a jazzes aláfestő zene, a nyers erőszak, a fekete humor, a szürkés színvilág, és a főszereplő pimasz lezsersége, illetve a karikaturisztikus mellékszereplők emelik ki a hasonszőrű bosszúmozik tengeréből, és teszik a 90-es évek egyik legjobb, semmi újat nem hozó, mégis egyedi akciófilmjévé.

mel_and_lucy_liu.jpg

Nézd meg a Szakaszt! (1986)

Oliver Stone háborús klasszikusa a nagy vietnámi-négyes (A szarvasvadász, Apokalipszis most, Acéllökedékek) harmadik darabja, ami egy újonc zöldfülű szemén keresztül tárja elénk a háború borzalmait, és állít ferde tükröt az amerikai társadalom elé. A harc nem dicsőséget, vagy spirituális megtisztulást hoz a hősök számára, hanem önmagukkal való meghasonulást, amit a film a két őrmester figuráján keresztül ketté bont, így válik Barnes (Tom Berenger) a gyakorlatias megalkuvás, és mélyről előtörő állatiasság, míg Elias (Willem Dafoe) a humanizmus és a naív idealizmus ikonikus alakjává. A szakasz tagjai, s velük együtt az újonc Taylor (Charlie Sheen) pedig - a deheroizáló háborús filmekhez hasonlóan - sokkal inkább küzd ezzel a két megszemélyesített veglettel, mintsem a valós fizikai ellenséggel. 

Stone részletgazdag naturalizmussal festi fel azokat a körülményeket (a pokoli hőséget, az folytonos fenyegetettség érzetet, és állandó kimerültséget), melyek között az emberből előbújik a kegyetlen ösztönlény, de ezzel párhuzamosan a karakterek mitizálásával, a zenehasználattal, és a tanulságokat kiemelő narrációval el is rugaszkodik a realizmustól - így válik a vietnámi-négyes legkönnyebben fogyasztható, de kevésbé őszinte és borúlátó darabjává.

platoon-1986-charlie-sheen-19987588-2452-1592.jpg

Nézd meg a Top Gunt! (1986)

Mitchell "Maverick" hadnagy (Tom Cruise) igazi harcos természet, született tehetség, határtalan bátorsága viszont alaposan meginog, miután az egyik bevetés alkalmával elveszti legjobb barátját. Mavericknek nem csak saját félelmein, hanem az apja halála miatt érzett bizonyításkényszerén is túl kell lépnie, hogy végre a legjobbak között is a legnagyobb legyen.

A Top Gun vérbeli "over-the top" alkotás, ami olyan szintre emelte az eszképizmust, amit azóta sem nagyon sikerült elérnie senkinek sem anélkül, hogy ne váljon rögtön közröhely tárgyává. Scott filmje kisportolt testű, jóképű macsókként ábrázolta az amerikai haditengerészet vakmerő pilótáit, akik ha éppen nem egymás pöcsét méregetik, akkor Ray Ban szemüvegben, csinos szerelmükkel a hátukon motoroznak el a sárgás naplementébe, mindezt a 80-as évek tipikus slágereire. Az, hogy ezek a túlidealizált hősök mégsem roskadnak össze maguk alatt, leginkább a biztos kezű rendezésnek köszönhető. Scott egy pillanatra sem hagyja lankadni a figyelmet, és miközben a néző legelemibb ösztöneire játszik rá, nem csak a bajtársiasságnak emel méreteit fitogtató márványszobrot, hanem mai szemmel nézve is elsőrangú - és a választott közeg okán továbbra is egyedülálló - akciókat szállít.kelly-bomber.jpg

Nézd meg a Váltságdíjat (1996)

Tom Mullen (Mel Gibson) maga az amerikai álom megtestesülése, aki kemény alkudozások árán vitte sikerre mára dollármilliókat érő válalalkozását, és most irigylésre méltó villájában él, gyönyörű feleségével (Rene Russo) és egészséges kisfiával. A családi idillnek azonban csakhamar vége szakad, amikor ismeretlen tettesek váltságdíj reményében elrabolják a gyerekét. Tom minden pénzét és befolyását latba veti, de egy félresikerült FBI akció után rá kell döbbennie, hogy csak akkor szerezheti vissza szeretett fiát, ha átírja a játékszabályokat.

Ron Howard zsánerfilmje kezdetben az emberrablós mozik jól bejáratott sémái szerint halad, ezeket azonban később többször is kicsavarja, miközben szemtelen egyszerűséggel varázsol vérbeli amerikai hőst a kétségbeesett mintaapából,a Váltságdíj pedig ettől lesz egyszerre különösen hatásos, feszült thriller, és nem minden pátosztól mentes családi film egyszerre.ransom-51807c6bf3ab6.jpg

Nézd meg a Maverick - Halálos pókert! (1994)

Maverick (Mel Gibson) ravasz szélhámos, aki az év legnagyobb díjazású pókerversenyéhez igyekszik összekalapozni a nevezési díjat. Ekkor lép színre leendő konkurense, a csinos Annabelle (Judie Foster), akivel egy kölcsönös adok-kapok átverés sorozat veszi kezdetét, idővel azonban kiderül, hogy a vadnyugat többi szereplőjét sem kell félteni, kezdve a rendőrbírótól (James Garner) egészen az indiánokig.

Richard Donner tematikusan sorra vette a vadnyugati toposzokat, a pisztolyforgató marcona hőstől a postakocsi rabláson keresztül egészen a halandzsázó indiánokig, és a tónusokat sikerrel tolta el a vígjáték irányába. A Maverickben egymást érik a fordulatok, a szellemes egysorosok és burleszk akciók, amit a jellegzetes főtéma és a főszereplők közötti ellenállhatatlan báj koronáz meg. Donner szélhámos filmje nem csak a western, hanem a 90-es éveknek is az egyik legfergetegesebb vígjátéka.

kepernyofoto_2015-03-01_0_36_41.png

Nézd meg a Tízenhárom nap - Az idegháborút! (2000)

Az oroszok rakétákat telepítenek Kubába, amit az amerikai hírszerzés nem néz jó szemmel, és az incidens csakhamar egy újabb világháború kirobbánásával a fenyegeti a világot. Az elnök (Bruce Greenwood) katonai és diplomáciai tanácsadói, szakértői segítségével próbálja megoldani a pattanásig feszült helyzetet, és az amerikai vezetés megosztott szereplői előtt is bizonyítani rátermettségét. 

Roger Donaldson rendező a Kubai rakétaválság idegtépő tizenhárom napjának rekonstruálására vállalkozott, és már-már dokumentarista pontossággal tárja fel egy ilyen diplomáciai sikertörténet kulisszáit. Filmjének legérdekesebb aspektusa mégsem ez, hanem ahogy a karakterekkel ellensúllyoza a történelmi események ismeretéből fakadó tétnélküliséget, ezzel egyszerre árnyalva és építve a JFK-kultuszt.thirteen-days1.jpg

Nézd meg a JFK - A nyitott dossziét! (1991)

Jim Garrison (Kevin Costner) államügyész nem hajlandó elfogadni a homályos részletektől és ellentmondásoktól nyüzsgő Warren-jelentést, ezért újabb nyomozást kezdeményez a JFK-merénylettel kapcsolatban. Az igazságért folyó elszánt hajszában egyre kényelmetlenebb részletekre derül fény, és a szereplők is egyre nagyobb veszélynek vannak kitéve. Jim mégis egyre jobban elmerül a  munkájában, ami a magánéletét és a házasságát is romba dönteni látszik.

Oliver Stone filmjében az archív filmbejátszások és az áldokumentarista felvételek közösen teremtik meg a tényfeltáró újságírás illúzióját, a rendező mesterien illeszti egymásra a fiktív és a valós eseményeket, és miközben tényként tálalja saját feltételezéseit, a néma informátor (Donald Sutherland) figuráján keresztül nem rest reflektálni saját magára se. Az összeesküvés-elmélet ugyanis csak a felszín, ami alatt sokkal összetettebb, a demokratikus intézményrendszerek működési elvét, egyéni világlátásunkat megkérdőjelező kérdések lapulnak,  miközben Stone a főszereplő drámáján keresztül azt is érzékelteti, hogy a hatalommal való nyílt szembeszegülésnek, és a nagybetűs igazság kutatásának is megvan az ára.still-of-kevin-costner_-wayne-knight_-laurie-metcalf_-michael-rooker-and-jay-o_-sanders-in-jfk-_1991_-large-picture.jpg

Nézd meg a Farkasokkal Táncolót! (1990)

A polgárháborúba belefáradt John Dunbar (Kevin Costner) hadnagyot az amerikai határvidékre vezénylik, ahol a sziú indiánok kétkedve fogadják. Ahogy John egyre jobban elnyeri a törzs bizalmát, úgy döbben rá fokozatosan, hogy a fehér ember sosem lesz képes az őslakosokhoz hasonló harmóniában élni. A fegyveres konfliktus egyre elkerülhetetlenebbé válik, Johnnak pedig oldalt kell választania.

A Farkasokkal Táncoló akkor készült, amikor Kevin Costner a csúcson volt, a Western pedig tecchalott állapotban leledzett csak. Costner epikus alkotása nem csak a zsánernek adott egy újabb, életmenő löketet, hanem az amerikai önérzet egyik legnagyobb szégyenfoltjaként éktelenkedő erőszakos kolonizáció kellemetlen emlékére is önterápiás gyógyírt jelentett. A Farkasokkal táncoló ugyanis amennyire kritikus és realista, legalább annyira konzervatív és romantikus, hiszen a főhős nem a nyugati veszedelem, hanem egy sosem volt fehér megváltó megszemélyesítője, így Costner filmje amennyire lírai, legalább annyira didaktikus is.

kevin_costner.jpg

Nézd meg a Baseball álmokat! (1989)

Ray (Kevin Costner) nyugodtan sétálgat saját kukorica-ültetvényein, amikor egy titokzatos hang megszólítja. Ray nem érti, de az ösztönei azt súgják, hogy talán mégsem ő őrült meg, hanem valóban valami megmagyarázhatatlan csoda részese, ezért mindent kockára téve elkezdi követni azt a bizonyos hangot, amit kezdetben nem hall rajta kívűl senki más.

A Baseball álmok rendkívűl szokatlan módját választja az amerikai mítoszteremtésnek, amit ezúttal az ország egyik legnépszerűbb nemzeti sportjával, a baseballal köt össze. A film pedig a kényszerű patriótizmus révén (miszerint a baseball nem csupán sport, hanem egy misztikus erő) húz egyenlőségjelet  az "amerikai", és a "belső hangját követő, önmagában hívő" ember között, de mivel ezt szokatlanul implicit formában - a fantasy elemek révén -, és ügyes történetszövéssel teszi, nem csak az amerikai közönség számára marad élvezhető, ráadásul terápiás módszernek sem utolsó, a halált a misztérium által teszi emészthetőbbé, miközben korrekt családi film, jó alakításokkal, és erős filmzenével.

kepernyofoto_2015-02-28_23_44_13.png

Nézd meg a Filmcápák hálójábant! (1994)

Guy naiv elképzelésekkel döngeti Hollywood kapuit, ám hamar rá kell jönnie, hogy csak óriási kínszenvedések árán juthat "körön belülre", mivel újdonsült főnöke, Buddy (Kevin Spacey) egy megrögzött szadista. Az egyre elviselhetetlenebb mindennapokban csak szerelme nyújt némi vigaszt Guy számára, de egy idő után nem bírja a megpróbáltatásokat, és úgy dönt megleckézteti kegyetlen főnökét.

George Huang önéletrajzi ihletésű filmjében az álomgyári gépezet Buddy - nyilvánvalóan túl karikírozott, és éppen ezért minden ellenszenvessége ellenére is szórakoztató - személyén keresztül darálja be az emberi lelket, és számolja fel a titkon dédelgetett álmokat, barátságot, szerelmet. A filmgyártást egy olyan taszító és szürke oldaláról ismerjük meg, mint filmen eddig soha: Huang egyszerű irodai munkává degradálja ezt az általában pompában úszó mesterséget, megfosztva minden romantikus sallangtól, és éppen ezért a filmcápák hálójában nem csak Hollywood sötét oldaláról szól, hanem a fogyasztói társadalomról úgy általában. Guy filmes műveltsége és rátermettsége is nyilvánvaló, főnökével szemben mégsem tud érvényesülni, mivel Buddy szakmai hiányosságait sikerrel helyettesíti törtető hozzáállásával. A film Guy pokoljárásával párhuzamosan azonban a negatív karakteren is sokat árnyal, és Buddy szadizmusa bizonyos értelemben létjogosultságot nyer - így aztán bár a Filmcápák hálójában egy roppant szórakoztató szatíra, a végén mégiscsak keserűség marad az emberben.

19c5126zs8kbbjpg.jpg

Nézd meg a 2001: Űrodüsszeiát! (1968)

Kubrick legendás sci-fi klasszikusa nem más, mint egy nagyszabású evolúciós eposz, a rendező látszólag legoptimistább filmje. Térben és időben is rengeteget ölel, az emberiség hajnalától, a közeli jövőn keresztül egészen a "felsőbb emeber" homályos képéig vezet, miközben a "végtelenen túlra" is elnyúlik. Utóbbiak nagyon nehezen megfogható fogalmak, és ennek megfelelően a rendező is megosztó szürrealizmussal tárja elénk a végtelent és a jövőt. Éppen ezért sokan értelmezhetetlen filmként tekintenek a 2001-re, pedig Kubrick filmje - a híres szoba jelenetig - nagyon is világos témákkal és irányított kérdésfelvetésekkel dolgozik (pl.: a fejlődés mintha egy felsőbb hatás/közbeavatkozás következménye lenne csupán, aminek az űr felfedezése is az egyik állomása). A mesterséges intelligenciával rendelkező HAL is a fejlődés egyik lehetséges útját testesíti meg, érdekes megfigyelni, hogy a film első felében hallható üres bájcsevegések, miként köszönnek vissza az űrhajó fedélzetén, a HAL-al való udvariaskodások, és HAL jellemén keresztül. Ugyanakkor való igaz, hogy a film fináléja teljesen átírja az addig történteket, és végtelen számú értelmezési lehetőségek előtt nyitja meg az utat. A 2001 embert próbáló film, de érdemes többször nekifutni.

Kubrick "űr-keringője" ugyanakkor azért is vált időtlen filmklasszikussá, mert a filmművészetben korábban senki sem próbálkozott az űr ilyen szintű realizmusának a megjelenítésére. Az űrhajók és a trükkök közel 50 év távlatából is megdöbbentően élethűek, még ha a 60-as évek bútorai (telefon, számítógép, fotelek, stb.) és a parabola antennák kicsit megmosolyogtatóak is - ugyanakkor szomorú hír, hogy igazán csak a mozivásznon bűvölik el a nézőt, ahol olyan, mintha egy teljesen más filmet néznénk.

2001-a-space-odyssey-original.jpg

Nézd meg A keselyű három napját! (1975)

Joe Turner (Robert Redford) a CIA alkalmazottja: munkatársaival kalandregényeket és mindenféle újságokat olvasnak. A trükköket és cseleket betáplálják egy komputerbe, mely összeveti ezeket a CIA-tervekkel - így keresnek új ötleteket. Egy nap Turner leugrik a sarki étterembe ebédért, ám mire visszatér, az összes kollégáját lemészárolva találja.

A keselyű három napja a 70-es évek közepén - Coppola Magánbeszélgetésével együtt - játszott rá a Watergate-botrány és a Vietnámi háború okán a hatalomtól eltávolodott, abból kiábrándult kisember paranoiájára. Pollack filmjében az ellenség nem egy külső fenyegetés, hanem házon belüli ellenség - ezért aztán még ijesztőbb, és máig aktuális félelem. A film kulcsát mindenképpen Max von Sydow (minimalista vonalakkal megrajzolt) karaktere szolgáltatja, a hidegvérű bérgyilkos szerepében, aki nem holmi elvek mentén végzi a piszkos munkát, hanem szimpla megélhetésből. Pollack klasszikusa nem egy akciódús alkotás (nincsenek látványos autós üldözések vagy feszült pisztolypárbajok), néhol pedig kifejezetten vontatott (főleg a tökéletesen felesleges szerelmi szál miatt), mégis fontos alkotás a politikai thrillerek sorában.

016-robert-redford-theredlist.jpg

Nézd meg az Acéllövedéket! (1987)

Stanley Kubrick Vietnám-mozija a háború lélekölő hatás-mechanizmusainak idejét nem a harctérre, hanem jóval korábbra, a kiképzőtábor helyszínére helyezi. Az Acéllövedékek első felében a katonák uniformizálódásának vagyunk szemtanúi, miként a roppant változatos káromkodás-szimfóniákkal dolgozó Hartman ezredes lelketlen ösztönlényeket, gyilkos fegyvereket farag az embereiből. Fasisztoid módszerei révén sorra forgatja ki a nemzeti tudat értékrendjét, kultúráját, és vallását (otthon helyett körlet, család helyett tengerészgyalogság, barátnő helyett fegyver, stb.), hogy a katonákat megtörje, újraírja, és immunissá tegye a háború borzalmaival szemben.

A film második részében megérkezünk a vietnámi harctérre, ahol Kubrick egyszerre tudósít a klasszikus ellenségkép eltűnéséről, a háború abszurditásáról, az ideológiák kiüresedéséről, és a propaganda gépezet működésképtelenségéről, ami próbálja elfedni a kiképzőtábori esettel rokon kudarcokat és szörnyűségeket, melyek sehogy sem összeegyeztethetőek a nyugati (vagy amerikai) értékrenddel.

kepernyofoto_2015-02-28_23_26_56.png

Nézd meg a Casinót! (1995)

Sam "Ász" Rothstein (Robert De Niro) tehetséges hazárdjátékos a 70-es évek elején, akit a Chicago-i maffia Los Angelesbe küld, hogy felügyelje az alvilágnak milliókat hozó kaszinó(ka)t. Az üzlet Ász perfekcionizmusának köszönhetően egyre nagyobb lendületet vesz, ám a dolgokat bonyolítja régi jó barátjának, Nickynek  (Joe Pesci) a feltűnése. A könyörtelen bérgyilkos mérhetetlen hatalomvágyával egyre kezelhetetlenebbé válik, miközben Ász magánélete is egyre csúfosabban alakul.

Martin Scorsese utolsó igazán nagy gengszter-opuszában nem annyira a szervezetbűnözés működését, mint inkább az emberi természet determináló hatásait állítja középpontba. Scorsese azt vizsgálja, hogy a pénz és a hatalom milyen hatással van három hősére, akik a zsáner megszokott hőstípusaitól eltérően nem a semmiből emelkednek a csúcsra, hanem már jóval korábban is valakik, kialakult, szilárd egzisztenciával. Ász a hazárdírozással, Nicky a piszkos melókkal, míg Ginger (Sharon Stone) a jól menő prostitúcióval. Ebben a kontexusban a magas élet nem megváltoztatja, hanem "csak" még inkább felszínre hozza eredendő természetüket, ami elszabadulva, kontroll nélkül, rögtön elpusztítja őket. Éppen ezért beszédes, hogy végül ki marad életben, és ki hal meg.

Mindhárman ambivalens figurák, akiket egyaránt lehet szánni, sajnálni vagy éppen megvetni. Ász némi túlzással egy rendkívűl visszafogott Tony Montana, díszes zakói, színes napszemüvegei és selyemköntösei mind-mind annak a hamis csillogásnak a kitüremkedései, ami bűzös hullahegyekre épül. Nicky éppen az ellenkezője (Egyben Montana másik oldala), magasról tesz a társadalmi konvenciókra és szabályokra, nem érdekli sem a pénz, sem a csillogás, csupán a hatalom, amit ezek által szerezhet meg, míg Gingernél a pénz nem eszközként, hanem célként jelenik meg, ezzel próbálva begyógyítani azokat a mérhetetlen lelki sebeket, amiken sosem volt képes felülemelkedni, és amik egy érzelmi ronccsá tették őt. A kifinomult karakterábrázolás mellett természetesen nem lehet szó nélkül hagyni Scorsese betétdalokkal teleszórt, klipszerű cselekményvezetését sem, a két leplezetlen, de szigorúan szubjektív narrátorral, ami tökéletes keretül szolgál Las Vegas csillogó-villogó, de mára letűnt világának. (És ami egy elejtett félmondattal már meg is alapoz Wall Street farkasának.)

casino1.jpg

Nézd meg a Szemtől szembent! (1995)

Vincent Hanna (Al Pacino), egy kétszeres gyilkossággal végződő fegyveres rablás tettesei után nyomoz. Nyomára is akad Neil McCauley (Robert De Niro) bandájának, mely éppen egy újabb, még nagyobb zsákmányt ígérő bűntény tervén dolgozik. Választott szakmájuknak mindketten egyaránt a legprofibb művelői, de ebből a párharcból csak egyikük kerülhet ki győztesen, miközben valamiféle kölcsönös tisztelet is kialakul közöttük.

Michael Mann saját filmjét (L.A. Takedown, 1989) rendezte újra, egy még kiforrottabb, acélosan rideg atmoszférával, stílusos eleganciával, és valódi nagyágyúkkal - ez az első (és sokáig az egyetlen) film, ami egyszerre szerepelteti Al Pacinot és De Nirot. Mann ennek megfelelően hozzájuk igazítja a cselekményt, senki és semmi más nem számít, csak kettejük feszült , vérre menő egymásnak feszülése. Hogy hősei egyenlő feltételekkel vágjanak neki az összecsapásnak, Mann tudatosan elmossa a határt jó és rossz között, és egyszerű szerepekre cseréli őket. Neil nem gonoszságból áll a törvény túloldalán, hanem mert csak ehhez ért, míg Vincent még akkor sem tud felhagyni lélekölő hivatásával, amikor már sokadszorra megy tönkre egy házassága. A Szemtől szemben egy vérbeli macsó mozi, de itt a maszkulinitás helyett a jellemekben tör felszínra az a zabolázatlan férfiasság, ami tekintet nélkül temeti maga alá a két férfi hozzátartozóit. Mégsincs mit tenni, mert ez egy ilyen szakma, ilyen feltételekkel, és senki sem hitegeti magát azzal, hogy van belőle kiút.

heat_robbery.jpg

Nézd meg a Nagymenőket! (1990)

Martin Scorsese gengszterklasszikusa az amerikai olasz maffia utolsó "nagy" korszakának lendületes tablóképe. A film karakterei - szemben a zsáner legtöbb darabjával - távolról sem idealizáltak, tetteikben nem tükröződik semmi féle morális dillema, vagy jellemfejlődés, mivel a Nagymenők csupán eszköznek használja a szereplőket. Rajtuk keresztül mutatja be azt a hiearchiát és szabályrendszert, amiben a maffia működött, és ezért már-már dokumentarista módon tartózkodik az ítélkezéstől vagy az idealizálástól. Összetéveszthetetlenül rossz embereket látunk, akik rideg közönnyel viszonyulnak saját érinthetetlenségük, kiváltságosságuk erkölcstelenségére és erőszakosságára,  és ezt egy pillanatig sem vitatják - azonosulásra alkalmas érzékeny lelkeknek sehol sincs nyoma.

A nagymenők szabad, fényűző életet élnek, a világ a lábuk előtt hever, de  ahogy átlépik a bűnszövetkezet kötött, szigorú szabályait, úgy vesztik el a talajt a saját lábuk alól, és úgy esik darabjaira a maffia is. Scorsese nagy érdeme, hogy nem csak elmeséli a maffia évtizedeket átölelő bukástörténetét, hanem hogy a terjengősséget ügyesen kerülve sűríti azt össze. Létfontosságú momentumok sokszor érzékeltetés, vagy csupán említés szintjén kerülnek elő, míg a maffia tagjait és működését sokszor hosszú vágatlan, mégis lényegretörő snitteken keresztül ismerjük meg, így Nagymenők a kevés akció ellenére is székbe szögezi a nézőjét.kepernyofoto_2015-02-26_14_23_24.png

Nézd meg az Egy becsületbeli ügyet! (1992)

Egy guantánamóbi támaszponton homályos körülmények között életét veszti egy rendre alulteljesítő katona. A tragikus eset kivizsgálásával Kaffe (Tom Cruise) Joanne (Demi Moore) tiszteket bízzák meg, akik csakhamar sokkal magasabb színtre vezető nyomokat bukkannak az eset mögött: a vádlottak szerint, akik önként feladták magukat, csupán csak parancsra cselekedtek, így a felelősség nem csak őket terheli.

Rob Reiner filmje egy mesterien előadott tárgyalótermi dráma, erős színészi alakításokkal - Nicholson a fasisztoid hadnagy, Cruise a beképzelt ügyvéd, míg Moore az úton útfélen diszkriminált női tiszt szerepében. Az Egy becsületbeli ügy azonban nem csak a néző figyelmének lekötésére, hanem olyan kérdések felvetésére is vállalkozik, amik az igazság objektív lehetetlenségét, és a jog igazsághoz fűződő ambivalens viszonyát boncolgatják. Ezeket ugyanakkor csupán fellebbenti, és a csúcspontot követően figyelmünket a műfaj szabályainak megfelelően rögtön a katartikus elégségtétel felé irányítja - és éppen ennyi választja el egy igazán kiemelkedő alkotástól.

a-few-good-men.jpg

Nézd meg a Kínai negyedet! (1974)

Gittes nyomozó (Jack Nicholson) házasságtörésekre szakosodott magándetektív. A helyi vízmű főmérnökének felesége azzal a gyanúval keresi fel, hogy a férj csalja őt, amit Gittesnek csakhamar sikerül is bizonyítania. A meglepetés csak akkor éri a nyomozót, amikor feltűnik az igazi feleség, a családi perpatvar mögött pedig egy sokkal nagyobb volumenű, sötétebb, szövevényesebb korrupciós botrány látszik körvonalazódni.

Polanski neo noirja a műfaj követelményeinek (?) megfelelően az egyszerű alapfelállástól jut el a sokkal összetettebb végkövetkeztetésekig, de a Kínai negyed annyit csavar a jól ismert recepten, hogy a nyomozóval együtt teljes vakságban hagyja a nézőt, ám ez csak a végén derül ki, miközben a famme fatale karaktere (Faye Dunaway) is új megvilágításba kerül. A címet adó kínai negyed misztikus módon mindvégig háttérben marad, pusztán rövid említések révén kerül elő, s csak a finálé alkalmával tévedünk oda, ezzel tökéletes allegóriával szolgálva a noirt jellemző borúlátásra, negatív végkicsengésre, és a megváltás elmaradására. A kínai negyed ugyanis nem csak egy városrész, hanem egy lelkiállapot, a megtestesült reménytelenség maga.

mdy45zlygl.jpg

Nézd meg a Sebhelyesarcút! (1983)

Tony Montana (Al Pacino) kubai menekültként érkezik a napfényes Miamiba, hogy kisstílű bűnözőből csakhamar a nyugati part leghatalmasabb drogkereskedővéjé váljon. Ám ahogy Tony egyre feljebb tör, úgy lesz egyre üresebb az élete, amiben végül teljesen egyedül marad: barátok, feleség és család nélkül.

A Sebhelyesarcú klasszikus bukástörténet, archetipikusabb már nem is nagyon lehetne, olyan letisztult figurákkal, szituációkkal és motivációkkal dolgozik. Éppen ezért nem is feltétlenül a "mit", hanem a "hogyan" emeli ki a gengszterfilmek szokásos világából. Brian De Palma kamerája hosszasan pásztázik a térben, miközben Giorgio Moroder szintetizátoros filmzenéje szól, hol sokkolóan brutális és feszült, máshol taszítóan trágár jelenetek alatt, egyedülálló atmoszférát kölcsönözve a filmnek, ami semelyik másik vérbeli 80-as évekbeli mozihoz sem hasonlítható. A Sebhelyesarcú De Palma stilisztikai bravúrjai mellett Oliver Stone forgatókönyve miatt válhatott általános hivatkozási alappá: az Al Pacino által zseniálisan megformált főhős minden aspektusát megismerjük, viszonyát a politikához, a nőkhöz, a családjához, a gazdagokhoz stb., a film hitelesen építi rá az egész történetet. Tony egy igazi tahó, aki minden nagyravágyása és gátlástalansága ellenére tartja magát valamiféle általa kreált becsületkódexhez. Legyen bármennyire is indulatos, mohó és kegyetlen karakter, csupán az ember legmélyebb ösztönei öltenek benne testet, amitől távol áll az az intézményesített képmutatás, amiben Tonynak boldogulnia kellene. Így bár a hős bukása törvényszerű, kívülállósága romantikusan szimpatikus.

scarface-1.jpg

Nézd meg a Harmadik típusú találkozásokat! (1977)

Roy Neary (Richard Dreyfuss) titokzatos fényekre lesz figyelmes, miközben a világ más pontjain is megmagyarázhatatlan jelenségekre bukkannak a kutatók. Roy gyermeki kíváncsisággal keresi a válaszokat, megszállottságában azonban egyre távolabb sodródik családjától, miközben egyre bizonyosabbá válik, hogy egy földönkívüli faj próbálja felvenni velünk a kapcsolatot.

A Harmadik típusú találkozások olyan roppant egyszerű, nyílegyenes dramaturgiát követ, amit nem is nagyon lehet ennél tovább cifrázni, míg a film trükkjei fölött is eljárt már az idő. Spielberg klasszikusa mégis érdemes a figyelemre, mivel az elsők között ment szembe a megszokott ufó-ábrázolással, ami rendszerint kimerült az öncélú inváziós, és nyomasztó testrablós mozikban. Spielberg gyermeki naivitással közelítette meg a felvetést, és ismét olyan kisvárosi figurát tett meg főszereplőnek, akinek a hite, képzelőereje, és lelkesedése segít felnőni a kihívásokhoz, miközben környezete meddőnek bizonyul ezekkel szemben.kepernyofoto_2015-02-27_13_06_41.png

Nézd meg az Egy asszony illatát! (1992)

Charlie szerény mintadiák, aki még maga sem tudja milyen kényes ügybe keveredik néhány osztálytársa miatt. Miközben várja a hétfői tárgyalást, hétvégi munkát vállal: egy mogorva, megvakult alezredesre kellene ügyelnie, amíg annak rokonai telutaznak. Franknek azonban más tervei vannak a hétvégére: egy utolsó, gyönyörben tobzódó haláltánc, mielőtt eldobja saját életét.

Az Egy asszony illata a sokat tapasztalt és megkeseredett Frank és a naív Charlie barátságán keresztül meséli el az előbbi megváltás-, és az utóbbi felnövés történetét. Frank nehezen kezelhető, mindenkit kritizáló stílusta saját önutálatából fakad, és mivel nem tud megbírkózni saját fogyatékosságával, a szeretteit is sorra löki el magától. Charlie az egyetlen, aki megpróbál lelket önteni belé, és ezen a ponton borul a köztük fennálló mester-tanítvány viszony, melynek során Frank éltreszóló tanulságokkal szolgál a fiatal Chuck számára. Mivel az Egy asszony illata vállaltan tanmese, néhol talán még szájbarágósnak is tűnhet, ám  ami ezek mögött rejtőzik, sokkal többrétűvé teszi a filmet, és Martin Brest alkotása ezáltal képes két férfi barátságán keresztül olyan csöpögős témákról beszélni, mint a becsület, az élet, és a szeretet.

scent-of-a-woman-843058l.jpg

Nézd meg az Összeomlást! (1993)

William (Michael Douglas) a Los Angeles-i dugó közepén araszolva úgy dönt, hogy hátra hagyja addigi életét, és gyalog indul meglátogatni a szültésnapját ünneplő kislányát, de már az első métereken konfliktusba keveredik a metropolisz számító, rideg figuráival. Kezdődő ámokfutására csupán a kivételes szociális érézékkel bíró, és éppen utolsó munkanapját töltő Prendergast (Robert Duvall) nyomozó figyel fel.

Joel Schumacher thrillernek álcázott társadalmi szatírájában a globalizált nagyváros lélekölő mivoltát boncolgatja, két teljesen eltérő figurán keresztül. William az őt ért hazugságok és igazságtalanságok okán veszti el a fejét a tikkasztó hőségben, ámokfutása mégsem puszta őrületből fakad, hanem a kisember agresszióba fulladó tehetetlenségéből. Nézőként ezért is azonosulhatunk a képmutatást megelégelő Williammel, aki erkölcsileg is a város fölé emelkedik. A film azonban egy pillanatig sem állítja, hogy a William álltal képviselt viselkedés forma követendő védekezési mechanizmus lenne (durva természetét már korábban sem sikerült mindig elfojtania, és éppen ez a lappangó agresszió gátolja a családjával való együttlétben), a rendező Prendergast figuráján keresztül egy másik alternatívát is felkínál. Az idős nyomozó ugyanúgy felismeri a város ambivalens mivoltát, de agresszió helyett kedvességgel és odafigyeléssel reagál rá (már a nyitójelenetben is csak egy mosollyal nyugtázza a a reklámplakátokon éktelenkedő kritikus firkákat), buddhaként engedi el maga mellett a felgyülemlő indulatokat, s ennek megfelelően a párkapcsolata is tökéletes inverzét adja William kisiklott házasságának.

249078.jpg

Nézd meg a Cápát! (1975)

Amity népszerű üdülőhely, a város a nyári fürdőszezonból tartja el magát, így amikor egy emberevő cápa híre kezd terjedni, a város vezetősége vonakodik a partok lezásárától. Amikor azonban nyilvánvalóvá válik a baj, egy háromfős különítmény indul a cápa levadászsára, a fedélzeten a helyi seriffel (Roy Scheider), egy oceánográfussal (Richard Dreyfuss) és a a tapasztalt cápavadásszal (Robert Shaw), Quinn kapitánnyal.

Spielberg egyaránt épített a tengertől való félelem legemblematikusabb forrására, a cápára, és az ismeretlentől való félelemre, így a játékidő első felében nyomát sem látjuk a címszereplőnek. A belső nézőpontnak és a zenének köszönhetően azonban sikerrel ültetik el bennünk rettegést, miközben megismerjük a három, a maga módján különcnek számító főszereplőt is. Az igazi borzongás csak akkor következik be, amikor ezek hárman a film második részében egyedül maradnak a nyílt tengeren, az ismeretlen közepén, egy vérengző fenevaddal összezárva. A Cápa klasszikus "szpílberg-mozi", ami zsánertől függetlenül ülteti a képernyő elé a családokat, miközben mesébe illő naivitással ítélkezik a várost valójában fenyegető ostobaságról (lásd a polgármestert, vagy a fürdőzőket) - saját korában azonban jóval nagyobb erővel tudott hatni, mivel sajátos szörny megközelítését (miszerint alig-alig mutatjuk a kis sunyikat) azóta számtalan alkalommal sikerült újrahasznosítani, az Alientől a legutóbbi Godzilláig.kepernyofoto_2015-02-27_16_01_26.png

Nézd meg a Serpicót! (1973)

Serpico frissen végzett a rendőr akadémián, feltett szándéka hogy az ott tanultakat a gyakorlatban is alkalmazva megtisztítsa az utcákat, és lépegessen feljebb a ranglétrán. Az utcára kerülve azonban azzal a rideg valósággal kénytelen szembesülni, hogy saját járőrtársai gátolják a rendrakásban. A fiatal újonc ennek dacára is eredményesen végzi a munkáját, de társai kenőpénzei felett kénytelen szemet hunyni. Erkölcsei ugyanakkor abban is meggátolják, hogy egyszerűen feldobja a többieket a feletteseknél. Másfelől a korrupciót pont az teszi lehetővé, hogy fent mindenki csukva tartja a szemét. Velős kritika ez a hatalom gyakorlásáról, annak ellentmondásos mivoltáról. Kik, és milyen alapon „szolgálják és védik” az átlagembert, ha a határok a haszonhúzás homályában így elmosódnak?

Serpico rendőrőrsről rendőrőrsre jár, de sehol sem találja a helyét, mindenhol elszigetelten, magányosan, barátok nélkül dolgozik, sorra ugyanazzal az elszomorító helyzettel találkozik, és a kissé vékonyra gyúrt magánéletére is rátelepszik a munka. Különcségét tovább erősíti, hogy ahogy egyre stresszesebbé válik a szűk mezsgyén való egyensúlyozás, úgy lógnak egyre hosszabb fürtökben a tincsei. Rendőr és a hippi ritkán egyeztethető egy lapon, Serpico mégis görbe tükröt tart az érem mindkét oldalára. A hétköznapi járőrök bár végtelenül lenézik idealizmusa és külseje miatt, épp a fellendülő kábítószer kereskedelemből húznak hasznot, míg a „hippinek” titulált dílerektől Serpico igyekszik megtisztítani a kerületeket. Ezzel párhuzamosan pedig egyre jobban emlékeztet egy Jézus-szoborra.

pacino-as-frank-serpico_1_.jpg

Nézd meg Az ördög ügyvédjét! (1997)

Kevin Lomax (Keanu Reeves) nagyravágyó, sikeres védőügyvéd, akinek tehetségére John Milton (Al Pacino), egy New York-i cég vezére is felfigyel. Kevin gyönyörű feleségével New Yorkba költözik, és csakhamar az amerikai társadalom elitje között találja magát. Az új környezet viszont egyre jobban megrészegíti a fiatal fiút, aki lassan a győzelem megszállottjává válik, feleségét pedig egyre jobban hanyagolja.

Az ördög ügyvédje központi témája maga a bűn, a bűn mibenléte, illetve a bűnbeesés folyamata, mindezt pedig szorosan összekapcsolja az anyagi világ értékeivel, a társadalmi kontextussal. Ahogy a hős egyre inkább a vágyai rabjává válik (irigyli Milton hatalmát, megkívánja az egyik kollégáját, és az önbizalma is önhittségbe fordul), úgy veszti el fokozatosan a feleségét. Miltonnak elég "berendeznie a színpadot" ahhoz, hogy a hős bűnbe essen, az elé állított csapdákban és akadályokban az eredendő bűnösség okán sorra bukik el. Az ördög ügyvédje ezáltal nem csak a gonosz fiktív, hús-vér testet öltött formáját jeleníti meg a néző számára, hanem a valós, mindennapi alakját is, így a film épp annyira kézzelfogható példázat, mint amennyire misztikus is.

the-devil-s-advocate-the-devils-advocate-4350442-1600-1083-the-devil-s-advocate-is-hitting-the-small-screen-17-years-later.jpeg

Nézd meg a Forrest Gumpot! (1994)

Forrest Gump végigrobog a 20. század második felének amerikai történelmén, de még csak észre sem veszi, mert miként az átlagember elveszik a történelem viharában, úgy veszi semmibe Forrest a történelmet. Elnökök, popsztárok, társadalmi csoportok és háborúk jönnek-mennek, Forrset azonban semmit sem változik, és éppen ezért lesz a Forrest Gump végtelenül konverzatív film. Lehet, hogy Forrest korlátozott értelmi képességekkel bír, de mivel a társadalmi hatások semmilyen befolyással sem bírnak rá, így végig önmaga tud maradni, és ezért sokkal kiegyensúlyozottabb és boldogabb is a környezeténél (lásd Dan hadnagy vagy Jenny), mintha egy kívülálló nyugalmával tekintene a világra.

A történelmi tabló csupán humoros hátteréül szolgál Forrest Gump kalandos életútjának, amiben volt élsportoló, háborús veterán, vallási vezető és iparmágnás egyaránt, ezek a címek azonban totálisan hidegen hagyják a címszereplőt, mivel túlságosan jólelkű, naiv és ártatlan hozzá, hogy efféle kapaszkodókra legyen szüksége. Forrest egyszerű világában a mamája iránti szeretete és a Jenny-hez fűződő érzelmei segítik felülemelkedni az emberi gyarlóságon.

forrest-gump-original.jpg

Nézd meg a Zaklatást! (1994)

Tom (Michael Douglas) sikeres programozó, épp előléptetés előtt áll, ám terveit hirtelen felborítja új főnöke, s egyben régi szeretője (Demi Moore) megjelenése. Meredith rögtön megpróbálja felmelegíteni egykori kapcsolatukat, ám mikor a férfi ellenáll, a nő szexuális zaklatással vádolja meg a tisztes családapát. Tom ügyvédet fogad, ám lassan kiderül, hogy a zaklatás mögött a céget veszélyeztető machinációk állnak.

Az Elemi ösztön és a Végzetes vonzerő farvizén evezve Barry Levinson ügyesen cseréli fel a szerepeket, és a hatalommal való visszaélés példáján keresztül húz egyenlőségjelet a nemek közé. A férfi látószögtől azonban nem tud elszakadni, így a nő egyetlen hatalmát a nőiességében találja meg, ami vitatható ugyan, de rávilágít arra a kellemetlen tényre, hogy a kisebbséggel (jelen esetben a nőiséggel) épp úgy vissza lehet élni, mint a hatalommal. Merészebb kijelentésekbe már nem bocsátkozik a film, és szándékosan kerüli a faji vagy vallási kissebséggek problematikáját is, de ennyi épp elég is ahhoz, hogy szórakoztató módon, sikerrel lovagolja meg az egykor divatos trendet.hu0f7liqveg7yfhvvvwlm4tpdkt.jpg

Nézd meg a Philadelpha - Az érinthetetlent! (1993)

Andrew Beckett (Tom Hanks) Philadelphia legjobb jogászcégénél dolgozik, ám amikor főnökei meneszelik, hogy AIDS-vírustól szenved, egy átlászó ürüggyel elbocsátják. Andrew nem hagyja annyiban az őt ért igazságtalanságot, és bíróságra viszi az ügyet. Betegsége és a perelt felek személye miatt azonban nem talál védőügyvédet, mígnem az előítéletit nyíltan felvállaló Miller (Denzel Washington) mégis elvállalja a védelmét.

A Philadelphia nem annyira a homoszexualitásról vagy az AIDS-ről, mint inkább a bármilyen típusú hátrányos megkülönböztetésről szól. A film a város nyitóképével kezd és egy családi videó felvételeivel zárul, ezzel is azt az tényállítását sugallva, hogy a kisebbségek (jelen esetben a homoszexuálisok és/vagy az AIDS-ben szenvedők) is a társadalom természetes  alkotóelemeit képzik: a város a tágabb, míg a család a szűkebb kultúrális környezetet jelenti. Johnathan Demme filmje a legtöbb aspektusában fekete-fehér tanmesét farag Andrew ügyéből (lásd Jason Robards egysíkú karakterét), egyedül a fekete ügyvéd személyén keresztül tesz kísérletet a tolarencia problematikájának érzékeltetésére, ám azt túlzások nélkül, hitelesen teszi. A Philadelphia egy érzelmes, oscar-vadász, de jó izléssel megrendezett darab, ami elegánsan lovagolta meg a 90-es évek divattémáját, és egycsapásra fajsúlyos színészt faragott Tom Hanskből.

philadelphia-1993-04-g.jpg

Nézd meg a Minden héten háborút! (1999)

Al Pacino utolsó igazán nagy filmjében egy amerikai focicsapat edzőjét alakítja, akire több oldalról is nagy nyomás nehezedik, miközben a magánélete is romokban hever. Egyszerre kell kezelnie a csapaton belül rivalizáló ellenfeleket, a stratégiába beleszóló tulajdonosokat is, és felállítani a csapatot a kiesés széléről.

Oliver Stone nem egyszerű sportdrámát rendezett, hanem olyan filmet, ami egyúttal a szórakoztató iparról is mesél. Itt vannak velünk a sportfilmek legkülönbözőbb figurái, a kiégett nagyágyútól a tehetséges, de forrófejű újoncon keresztül a tapasztalt edzőig, a Minden héten háború azonban a háttérben mozgolódó mechanizmusokra is figyel, a médiára, vagy az anyagi megfontolásból születő kétes döntésekre. A Minden héten háború ennek ellenére is patetikus óda az emberi akaraterőről és elhivatottságról, még ha ez csak színházi keretek közt is valósul meg, a focipályán, és nem egy valódi háborúban.

any-given-sunday.jpg

süti beállítások módosítása