Martin Scorsese gengszterklasszikusa az amerikai olasz maffia utolsó "nagy" korszakának lendületes tablóképe. A film karakterei - szemben a zsáner legtöbb darabjával - távolról sem idealizáltak, tetteikben nem tükröződik semmi féle morális dillema, vagy jellemfejlődés, mivel a Nagymenők csupán eszköznek használja a szereplőket. Rajtuk keresztül mutatja be azt a hiearchiát és szabályrendszert, amiben a maffia működött, és ezért már-már dokumentarista módon tartózkodik az ítélkezéstől vagy az idealizálástól. Összetéveszthetetlenül rossz embereket látunk, akik rideg közönnyel viszonyulnak saját érinthetetlenségük, kiváltságosságuk erkölcstelenségére és erőszakosságára,  és ezt egy pillanatig sem vitatják - azonosulásra alkalmas érzékeny lelkeknek sehol sincs nyoma.

A nagymenők szabad, fényűző életet élnek, a világ a lábuk előtt hever, de  ahogy átlépik a bűnszövetkezet kötött, szigorú szabályait, úgy vesztik el a talajt a saját lábuk alól, és úgy esik darabjaira a maffia is. Scorsese nagy érdeme, hogy nem csak elmeséli a maffia évtizedeket átölelő bukástörténetét, hanem hogy a terjengősséget ügyesen kerülve sűríti azt össze. Létfontosságú momentumok sokszor érzékeltetés, vagy csupán említés szintjén kerülnek elő, míg a maffia tagjait és működését sokszor hosszú vágatlan, mégis lényegretörő snitteken keresztül ismerjük meg, így Nagymenők a kevés akció ellenére is székbe szögezi a nézőjét.