Tony Montana (Al Pacino) kubai menekültként érkezik a napfényes Miamiba, hogy kisstílű bűnözőből csakhamar a nyugati part leghatalmasabb drogkereskedővéjé váljon. Ám ahogy Tony egyre feljebb tör, úgy lesz egyre üresebb az élete, amiben végül teljesen egyedül marad: barátok, feleség és család nélkül.

A Sebhelyesarcú klasszikus bukástörténet, archetipikusabb már nem is nagyon lehetne, olyan letisztult figurákkal, szituációkkal és motivációkkal dolgozik. Éppen ezért nem is feltétlenül a "mit", hanem a "hogyan" emeli ki a gengszterfilmek szokásos világából. Brian De Palma kamerája hosszasan pásztázik a térben, miközben Giorgio Moroder szintetizátoros filmzenéje szól, hol sokkolóan brutális és feszült, máshol taszítóan trágár jelenetek alatt, egyedülálló atmoszférát kölcsönözve a filmnek, ami semelyik másik vérbeli 80-as évekbeli mozihoz sem hasonlítható. A Sebhelyesarcú De Palma stilisztikai bravúrjai mellett Oliver Stone forgatókönyve miatt válhatott általános hivatkozási alappá: az Al Pacino által zseniálisan megformált főhős minden aspektusát megismerjük, viszonyát a politikához, a nőkhöz, a családjához, a gazdagokhoz stb., a film hitelesen építi rá az egész történetet. Tony egy igazi tahó, aki minden nagyravágyása és gátlástalansága ellenére tartja magát valamiféle általa kreált becsületkódexhez. Legyen bármennyire is indulatos, mohó és kegyetlen karakter, csupán az ember legmélyebb ösztönei öltenek benne testet, amitől távol áll az az intézményesített képmutatás, amiben Tonynak boldogulnia kellene. Így bár a hős bukása törvényszerű, kívülállósága romantikusan szimpatikus.