Még mielőtt Piszkos Harry elindította volna az urbánus zsarufilmek divatját, Peter Yates leforgatta a San Francisco utcáin zajló Bullitot, ami (a Coogan blöffjével együtt) némiképp megelőlegezte Eastwood legendás figuráját, de ahhoz még nagyon lassú és vérszegény volt, hogy hatására öntörvényű igazságosztók lepjék el a mozivásznakat és a TV-képernyőket. Stílusa mégis olyannyira magával ragadó, hogy így is kiemelkedik az addigi rendőrfilmek zöméből. Ez elsősorban Steeve McQueen erénye, akinek testhezálló feladatot jelent a hallgatag és üres tekintetű Bullit megformálása. Csípőből hozza a puritán macsó szerepét, aki legnagyobb örömét abban leli, ha végére járhat egy mocskos bűnténynek. Bullit egy igazi eszménykép megtestesítője is egyben, aki ha a szükség úgy hozza, a rendőri szerveket kijátszva tesz pontot az ügy végére, zsaru létére pedig van egy bombázó barátnője és egy méregdrága sportautója is, tehát személyében egy keménykötésű férfit üdvözölhetünk, aki nem ismer kompromisszumokat.

William A. Fraker lassú kameramozgásai és Lalo Schifrin olykor-olykor felcsendülő jazzes hangzása tovább erősíti Bullit rideg eleganciáját, sosem kelti indulatos ember benyomását, ahhoz egyszerűen túl laza, hogy felhúzza magát a főnökök okításán vagy néhány hullával tarkított szoba látványán, netán-tán a sajnálatos körülmények közt elhunyt bűnözőkön. A film néha jeleneteiben képes összefoglalni teljes önmagát, ilyen az alkotók neveivel teletűzdelt nyitó jelenet is, ami nem más, mint maga a nagybetűs stílus. Aztán a játékidő felét nem sokkal követő autósüldözés alaposan felpörög, azóta se gyakran látni feszültebb hajszákat, pedig nem kell hozzá más, minthogy lássuk azokat a verdákat teljes egészükben, sebesség közben, és a motorjuk berregjen, ne a sofőrök szája. Ez az emlékezetes negyed óra, legyen bármily öncélú is, később olyan filmek autósüldözéseire volt hatással, mint az Olasz meló, a Francia kapcsolat vagy a Hétpróbás gazemberek.