A Piszkos Harry a már jól ismert vadnyugati szellemet ültette át urbánus környezetbe, és faragott öntörvényű, rendszerkritikus főhőst a mára már ikonikussá vált San Francisco-i zsaruból. A 60-as, 70-es évek Amerikája tökéletes táptalaja volt figurának, mivel az igazságszolgáltatás egyre nehezebben kezelte a gombamód elszaporodó feszültségeket (drogkereskedelem, korrupció, prostitúció, polgárjogi mozgalmak, Vietnám), Callahan csalhatatlan, megalkuvást nem tűrő, a bürokráciára fittyet hányó figurája pedig a kor esszenciális vágyképének megtestesülése volt. Callahan rendőrtiszt ugyan, de nem azért a rendszerért cselekszik, ami cserbenhagyja őt és a polgárokat egyaránt, helyette az ártatlanok oldalára áll (mindezt szimbolizálva a fináléban el is hajítja a jelvényét, ezzel megidézve egy 52-es westernt, a Délidőbent), és a fináléban már a 44-es Magnummal tesz rendet. Ez a magatartás felveti a fasisztoid értelmezések lehetőségét, pedig a film több jelenete (a kínai banda, a mexikói társ, stb.) is ezt ellenpontozza (ezt az ellenpontozást vetette el a '72-es Francia kapcsolat).

A film négy folytatást ért meg, 71'-as A magnum ereje egy Watergate-botránnyal, és egy müncheni olimpiával később - és az első részt ért kritikáira reflektálva - egy önbíráskodó bandával állítja szembe Callahant. A '76-os Az igazságosztó a főhős nőkkel való viszonyát árnyalja, a '83-as Az igazság útja pedig a városi környezetből kiszakítva állít görbe tükröt a Reagani Amerika elé, ahol Harry egy magához hasonló nővel kerül szembe. Az utolsó, '88-as felvonás a Holtbiztos tipp, ami azonban már semmi újat nem tudott hozzátenni a széria tematikájához, ellenben a 90-es évektől kezdve Eastwood több olyan filmet is rendezett, ami felfogható a Piszkos Harry filmek szellemi utódjaként...