A Gumilábnak az a rendkívül mélyenszántó, szofisztikált üzenete, hogy ha bulizni megyünk, ne meresszük a seggünket a sörös korsó mellett, hanem toljuk szét a táncparkettet! (alkalomadtán breakelni, robottáncot járni és bukfencezni sem ciki.) Kezdetben a bigott vallásosságot teszik meg a frusztrált fiatalság fő ellenségének, és a film minden lehetséges eszközt megradag a körülmények elbagetelizálására, így lesz a poros amerikai kisvárosból rémisztő diktatúra, ahol nem hogy bulizni, inni, popzenét hallgatni nem szabad, de még a kortárs irodalmat (!) sem tűrik - hogy a kutya egye meg! Az erkölcsi bomlásnak gátat szabó, a bibliát igencsak sajátosnan értelmező helyi prédikátor szerencsére végül beadja a derekát, de ehhez a talpraesett főszereplőre is szükség van. Ezzel a film nem csak azt demonstrálja hangosan, hogy mindig mindenben nekünk van igazunk, hanem hogy a vallásokat milyen könnyű félremagyarázni. Ez örvendetes, de valahol érthetetlen, hogy - ez a tárgyalótermi drámába illő vonás - hogyan keveredik a 80-as évek egyik legikonikus táncolós filmjébe. Legfeljebb Kevin Bacon vagány, szimpatikus játéka, és a popkulturális ismereteink kibővítése miatt érdemes megnézni, másért nem igazán.