Nigel (Hugh Grant) és Fiona (Kristin Scott Thomas) egy Indiába tartó hajóúton ismerkedik meg a tolószékes Oscarral (Peter Coyote), és gyönyörű feleségével, Mimivel (Emmanuelle Seigner). Oscar megkéri Nigelt, hogy hallgassa végig történetüket, aki nem is sejti, hogy ezzel milyen szadista játéknak lett a részese. Miközben Oscar zavarbaejtő részletességgel számol be a Mimivel való szélsőségesen vad kapcsolatáról, a bizarr történet a távolságtartó Nigelt is megbabonázza.

Roman Polanski filmje a túlszexualizált társadalomnak, és az ennek tükrében foggant párkapcsolatoknak mutat gyomorforgató görbe tükröt. A játékidő első felében ezt a világot magasztosítja fel, Oscar és Mimi kapcsolatának intenzívitása, szenvedéllyessége, és mesébe illő romantikája rögtön kivívja szimpátiánkat (tán-tán irigységünket is), hogy a második felében porig rombolja azt. Oscar és Mimi kapcsolata a szexualitásban teljesedik ki, az intellektuális értelemben való megismerés sosem történik meg közöttük, és ezért sem képesek a későbbiekben rendes kapcsolatot fenntartani. Helyette szélsőséges dominancia harcba hajszolják egymást, és teljesen elpusztítják a másikat, felélik az összes érzelmüket, a szexuális játékokat pedig átültetik a való életbe. A szexualitás szemszögéből a szürke, nyárspolgári életet élő Nigel és Fiona szöges ellentétét képzi Oscaréknak (és nézőként a film is velük azonosít minket), de ez az intellektuális szakadék náluk is megfigyelhető, Fiona sokkal okosabb és érdekesebb is saját férjénél. A Keserű méz egy-egy kapcsolat legsötétebb bugyraiba nyújt betekintést, egyúttal megmutatja, hogy a filmben szélsőségekig eltúlzott szadizmus és mazoizmus a leghétköznapibb kapcsolatokban is jelen van, ugyanakkor nem rest alternatív megoldást is megszellőztetni az özvegy indiai karakterében, aki egyedüli karakterként nem mondott le például a gyermekvállalásról - Oscar és Nigel kínosan kerülte ezt a felelősséget.