Serpico frissen végzett a rendőr akadémián, feltett szándéka hogy az ott tanultakat a gyakorlatban is alkalmazva megtisztítsa az utcákat, és lépegessen feljebb a ranglétrán. Az utcára kerülve azonban azzal a rideg valósággal kénytelen szembesülni, hogy saját járőrtársai gátolják a rendrakásban. A fiatal újonc ennek dacára is eredményesen végzi a munkáját, de társai kenőpénzei felett kénytelen szemet hunyni. Erkölcsei ugyanakkor abban is meggátolják, hogy egyszerűen feldobja a többieket a feletteseknél. Másfelől a korrupciót pont az teszi lehetővé, hogy fent mindenki csukva tartja a szemét. Velős kritika ez a hatalom gyakorlásáról, annak ellentmondásos mivoltáról. Kik, és milyen alapon „szolgálják és védik” az átlagembert, ha a határok a haszonhúzás homályában így elmosódnak?

Serpico rendőrőrsről rendőrőrsre jár, de sehol sem találja a helyét, mindenhol elszigetelten, magányosan, barátok nélkül dolgozik, sorra ugyanazzal az elszomorító helyzettel találkozik, és a kissé vékonyra gyúrt magánéletére is rátelepszik a munka. Különcségét tovább erősíti, hogy ahogy egyre stresszesebbé válik a szűk mezsgyén való egyensúlyozás, úgy lógnak egyre hosszabb fürtökben a tincsei. Rendőr és a hippi ritkán egyeztethető egy lapon, Serpico mégis görbe tükröt tart az érem mindkét oldalára. A hétköznapi járőrök bár végtelenül lenézik idealizmusa és külseje miatt, épp a fellendülő kábítószer kereskedelemből húznak hasznot, míg a „hippinek” titulált dílerektől Serpico igyekszik megtisztítani a kerületeket. Ezzel párhuzamosan pedig egyre jobban emlékeztet egy Jézus-szoborra.