Stanley Kubrick Vietnám-mozija a háború lélekölő hatás-mechanizmusainak idejét nem a harctérre, hanem jóval korábbra, a kiképzőtábor helyszínére helyezi. Az Acéllövedékek első felében a katonák uniformizálódásának vagyunk szemtanúi, miként a roppant változatos káromkodás-szimfóniákkal dolgozó Hartman ezredes lelketlen ösztönlényeket, gyilkos fegyvereket farag az embereiből. Fasisztoid módszerei révén sorra forgatja ki a nemzeti tudat értékrendjét, kultúráját, és vallását (otthon helyett körlet, család helyett tengerészgyalogság, barátnő helyett fegyver, stb.), hogy a katonákat megtörje, újraírja, és immunissá tegye a háború borzalmaival szemben.

A film második részében megérkezünk a vietnámi harctérre, ahol Kubrick egyszerre tudósít a klasszikus ellenségkép eltűnéséről, a háború abszurditásáról, az ideológiák kiüresedéséről, és a propaganda gépezet működésképtelenségéről, ami próbálja elfedni a kiképzőtábori esettel rokon kudarcokat és szörnyűségeket, melyek sehogy sem összeegyeztethetőek a nyugati (vagy amerikai) értékrenddel.